A már említett káosz átláthatóvá tétele érdekében elmentem egy tanfolyamra, amely pontosan azokat a kérdéseket hivatott megválaszolni, amelyek bennem is folyamatosan kavarognak. A tanfolyam az életmódváltás gyakorlati, és ami szerintem legalább ugyanolyan lényeges, a lelki tényezőket is segít tisztába tenni.

A tanfolyam kb. 4,5 órás, ami nyilván nem elég arra, hogy minden részletben elmerüljön az ember, de az alapokat megadja, és rengeteg gondolkodni valót kapunk házi feladatként (nyilván nem kötelező jelleggel, de ha valóban akarunk tenni magunkért, akkor úgyis gondolkodni fogunk).

A kurzust Zentai Andi (a Mens Mentis vezető dietetikusa) és Bodó Andi (tudat-tréner, coach) tartották. Zentai Andi a gyakorlati tudnivalókat segített tisztázni. Előkerült az ökölszabály (nem, nem az erőszakos fajta, hanem a saját öklünk alkalmazása mérceként), a különbség a fehér, a teljes kiőrlésű lisztek, a basmati és a fehér rizs között, a magyarázat, hogy a gyümölcs miért nem jó reggelire és az is, hogy hogyan vernek át bennünket a címkékkel.

Nagyjából tudom, hogyan csoportosítsam az élelmiszereket CH tartalmuk szerint, hogy az élelmiszerek súlyát főzés előtt kell mérni, és annak kell a szénhidrát tartalmát figyelembe venni, és, hogy hány gramm CH-t ehetek meg reggelire.

Nem állítom, hogy könnyű, de érthető, és ez már rengeteget számít.

A kurzus kezdő, és befejező egy órája szólt a lelki oldalról, Bodó Andi tudat-tréner interpretálásában. Személy szerint nekem rengeteg felismerést hozott ez a két óra. Az én legnagyobb tantuszom az a hatás-ellenhatás törvény volt. Rájöttem ugyanis, hogy azért nem ment eddig a diéta, mert eleinte nem akartam igazán, mondván, hogy ó, menni fog az, hiszen már egyszer sikerült. Aztán egyszerre kötelező lett. És ez a muszáj az, ami blokkolta azt, hogy lelkes legyek. Az előző, nagy fogyás azért ment könnyen, mert ott én találtam meg a diétát, én alakítottam ki úgy, hogy a magam számára megfelelő legyen. Ezt, a CH diétát pedig az orvos akasztotta rám, mint valami nem kívánatos ruhadarabot. Mondjuk, mint egy fűzőt, az kellően utálatos és kényelmetlen tud lenni.

Ahhoz, hogy az életmódváltást "ész nélkül" tudja az ember csinálni, át kell állítania a látószöget. Meg kell keresni azt, hogy mit nyerek általa, mi az, ami tényleg motiválhat abban, hogy ne adjam fel, és üljek vissza csülkös pacalt zabálni fehér kenyérrel. Lehet ez a gyerek, a család, a bármi, csak fontos, hogy ha elképzeled, milyen lesz majd, ha eléred a célod, olyan könnyű legyen a lelked, mint egy hópihe.

A gyakorlati ismereteken, és a lelki tréningen túl óriási pluszt adott az, hogy olyan emberekkel ültem együtt, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint én. A probléma alatt pedig nem feltétlenül a betegséget értem, hanem a "kifogásokat" is. Azt, hogy miért nem csináljuk, hogy mi az, ami gátol bennünket abban, hogy kitartsunk. Sok tényezőt felsoroltunk, és általános problémaként jött az idő hiánya, a megfelelni akarás (lehetőleg mindenkinek és egyszerre), a fáradtság és a motiválatlanság is.

Azért is volt ezekről jó beszélgetni, mert itt nem éreztem azt, hogy úgy néznek rám, mint valami UFO-ra. Hogy nem csak nekem probléma, amikor huszadjára kell valakinek elmagyaráznom, hogy "köszönöm, nem kérek a sütiből, akkor sem, ha csak egy kanál cukor van benne", és, hogy baromira nehéz megfelelni nőként, anyaként, feleségként, kollégaként, háztartásvezetőként, szakácsként úgy, hogy közben ne legyen lelkiismeret-furdalásom, ha elmegyek egy órára futni. Én azt a taktikát választottam, hogy behúztam a féket majd' minden területen. Nem veszek részt a saját életemben, mert annyi mindent kéne menedzselnem, hogy a feladat nagyságától megrémülve bebújtam egy sarokba, a fejemre húztam a takarót, és állatira sajnálom magam. Miközben persze teljesen tudom, hogy ez így nem jó. 

Amikor a betegségeim miértjét keresem, óhatatlanul felmerül bennem az, hogy valószínűleg arra akarnak megtanítani, hogy hogyan menedzseljem az időmet, az életemet, hogyan éljek teljes életet.

Mindenkinek ajánlom a tanfolyamot, aki tényleg szeretne kilátni a káoszból, amit a diéta miatt érez.

Számomra az derült ki, hogy ez hasonló, mint a korcsolyázás: az elején még nagyon csúszik, de az első óra végére már képes vagyok stabilan állni a jégen.

Ha pedig eleget gyakorolja az ember, akkor simán megcsinálja a tripla leszúrt Rittbergert a dupla Lutz-szal.