Az enyém!
A családi legendárium szerint, amikor 16 évesen kitoltak a műtőből, az orvosaim hümmögve azt mondták, hogy azon csodálkoznak, hogy még élek és csak könnyű terhelésnek tehetem ki magamat. Puff neki. Miért ne élnék? Élni akarok! Mondták azt is, hogy egy gyereknél többet ne is tervezzek. Nem volt igazuk. Ez utóbbiban biztosan nem, mert van két szép és egészséges gyerekem. Az elsőben pedig... Hát, végül is könnyű terhelés volt. Lassan, biztosan, MOSOLYOGVA MEGCSINÁLTAM.
Sokat hezitáltam, menjek, vagy maradjak? A verseny előtt néhány héttel már elengedtem, mert úgy éreztem, soha nem lesz már vége a betegségemnek. Az utolsó hetekben sehogy sem sikerült a terveinek megfelelően a felkészülés. Aztán jobban lettem és bogár visszaköltözött. Két év munkája van mögöttem. Nem halogathatom állandóan.
A PCOS Alapítvány közös edzésén Monspart Saroltától azt a tanácsot kaptam, hogy a verseny előtti hétvégén fussak 15 km lassút, meglátom majd, hogy érzem és aszerint döntsek. Jól éreztem a szombati 16 kilométeremet és döntöttem. Nem a nevezésemet módosítottam, hanem a rajtcsomagomat vettem át. Egy életem, egy halálom, bevállaltam. Muszáj volt, mert tudom, ha nemet mondtam volna, akkor is piszkáltam volna magamat, hogy meg tudtam volna, csinálni, csak nem voltam elég bátor.
Két éve építgetem az utamat, nem kapkodtam el. Ha mégsem sikerült volna, akkor tudom, hogy a rövidebb távokra vagyok hitelesítve. Bár nagyon igazságtalan lett volna, ha nem sikerül.
Már tavaly októberben neveztem, mert nyáron nagyon jó formában voltam és biztos voltam magamban. Aztán jól kitaláltam, hogyan lehet 8 óra munka, 2,5 óra utazás, 2 gyereke, házimunka mellett a futásra és a felkészülésre is időt szakítani. Nehezen... De majdnem sikerült. Csak az égiek márciusban úgy gondoltok egy-két betegséggel próbára tesznek. De nem adtam meg magamat.
Bár azért bevallom, hiába volt nálam a rajtszámom, egészen szombat estig az eszemben volt, hogy akár a helyszínen is eladhatom még a nevezésemet.
A verseny előtti héten csak szerdán futottam 6 km rövidet, csütörtökön a body art órán alaposan lenyújtottam, aztán a pihenésé volt a főszerep. Eléggé ambivalens érzelmeim voltak, egyik pillanatban azt éreztem ide nekem az oroszlánt is, mert én minden tőlem telhetőt megtettem a sikerért, aztán néhány óra múlva rá tört a para. Nem is változott ez egészen vasárnapig.
Vasárnap korán reggel keltem, de szerencsére nyolc óra alvást azért magaménak tudhattam. Néhány állomás múlva a mögöttem lévő ülést is futók foglalták el és az iramfutók lufijainak színeiről beszélgettek. Hátraköszöntem, mint szintén zenész, és amíg a Nyugati pályaudvarra értünk, megtárgyaltuk a futás nagy titkait.
A Margit-hídtól besétáltam a verseny helyszínére. Bár még volt egy óra a startig, a hangulat már megvolt. A villamoson, hídon, a szigeten mindenütt futóruhás emberek, és mindenki a félmaraton startjára igyekezett. Én is.
A PCOS Alapítvány standjánál már javában zajlott az élet. Lepakoltam és elsétáltam a rajthoz. Egy kicsit össze szerettem volna szedni a gondolataimat. Közben kerestem a Kilométer Gyűjtők csapatát egy közös fénykép miatt, de nem sikerült megtalálnom őket. Viszont találkoztam Monspart Sacival. Mondtam neki, hogy belevágok. Megint kaptam jó tanácsot tőle, ne fussam el az elejét és két kilométerenként igyak, akár szomjas vagyok, akár nem. Ennek a két mondatnak külön örültem, mert az elejére nagyon akartam figyelni és nagyjából ezt terveztem én is, hogy viszem magammal a kulcsomat és két-három kilométerenként frissítek, már csak azért is, mert a verseny frissítőállomásai ritkábban vannak, mint ahogy azt én szerettem volna.
Egy fotó erejéig visszamentem a standhoz, de addigra nem tudom hogy és miért, de végtelen nyugalom szállt meg. Végül is, mindegy, max. közelebbi ismeretséget kötök a busszal, vagy inkább kiállok és felszállok a tömegközlekedési eszközök valamelyikére. Vittem is magammal a bérletemet.
Végül elérkezett a 9:30. A tömeg hömpölyögve elindult én koncentráltam piszokul, ne fussak a gyors indulókkal. Kicsit gyorsabban futottam, mint ahogy a hétköznapokon futottam, szépen előzött le mindenki.
De mivel tudtam, hogy így lesz, nem idegesítettem magamat. Nekem a cél az volt, hogy célba érjek és ne vegyen fel a busz.
A Budai alsó rakparton a szurkolók között várt Kriszti barátnőm. Amikor mondta, hogy ő most mégsem áll rajthoz 21 km-en, csak a 10 km-en, és jön szurkolni, akkor azt kértem tőle, hogy bárhol álljon, ha meglát vizet nyomjon a kezembe. Megkaptam! Egy gyors ölelgetés és futottam is tovább. Köszönöm Kriszti!
Még mindig Budán voltunk, amikor egy másik ismerős szegődött mellém és egy darabig futott velem lassan, az én tempómban. Még beszélgettünk is közben. Olyannyira, hogy nem is emlékszem pontosan merre is futottunk. Már csak azért sem, mert nem néztem meg az útvonalat, otthon is felejtettem a térképet, mentem a tömeggel.
10 km-nél PB közeli időm volt, már előzgettem le versenyzőket, egy-egy első félmaratonos kollégának még én adtam erőt.
A Szabadság hídon lebegve futottam át, simábban ment, mint gondoltam.
"Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is"
(Marcus Aurelius)
Sajnos a 12 kilométer környékén a szokásos nyűgöm jelentkezett. Hiába vettem be széntablettát indulás előtt, az anyagcserém függetlenítette magát, ki kellett állnom pár percre és ezzel ki is zökkentem a ritmusból, nem tudtam már olyan jó tempóban futni, mint addig, lassabban mentem.
A Parlament környéki utcák nem lopták a szívembe magukat. Valahogy nem tudtam belőni a távolságot magamnak. Örültem, hogy végre visszatértünk a rakpartra, mert ott éreztem, hogy mennyi van még hátra és próbáltam az erőmmel számolni.
A 18 km-ig nem is volt nagyobb baj, csak annyi, hogy addigra nagyon a mezőny vége fele voltam már, és kezdett meleg is lenne, na meg a legnagyobb baj a 18 volt, mert itt szokott jönni a holtpontom. Nem is volt ez most sem másképp, de osztottam, szoroztam és már csak 3 kilométer volt hátra, azt már fél lábon ugrálva is ki kell bírnom. Na jó, fél lábon nem ugráltam, de bele-bele sétáltam.
A Margit-szigetre visszaérve szinte méterenként szólt hozzám valaki biztatóan: már csak pár méter és bent vagyok. Komolyan mondom, ebből a szempontból sokkal jobb a végén lenni, mert hihetetlen mennyi biztatást és szeretetet kap az ember. Ráadásul a célba név szerint szólítottak, és még utánam is voltak versenyzők.
És megcsináltam. Az elejétől a végéig. Félmaratont futottam. Gyakorlatilag végig örömmel, mosolyogva.
Az eredmény? Nekem jó. Még így belesétálva is 8 perccel jobb, mint amit eddig produkáltam ilyen távon.
"Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz... fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik"
(Johann Wolfgang von Goethe)
Sokat gondolkodtam, hogy vajon futónak nevezhetem-e magamat szintidő feletti eredménnyel. Aztán úgy döntöttem igen, mert nem tudom miért nem.
Az félmaraton utolsó kilométerein már nem az járt az eszembe, hogy mennyi van még hátra, hanem azon gondolkodtam, hogy mit kell csinálnom, hogy legközelebb jobb legyen.
Először is még javítanom az állóképességemet. Ha a 18. km környékén nem kezdek el belesétálgatni, talán még a szintidő is meg lett volna. Jön a nyár, jön az úszás, a bicikli, ezzel talán nem lesz gond.
Másodszor lehetőségeim szerint a tempómat javítanom kellene és nem elmismásolnom a nemszeretem intervall edzéseket.
Kicsi fiam azt mondta nekem vasárnap reggel indulás előtt:
- Anya, nehogy érem nélkül gyere haza, mert akkor haragudni fogok rád!
- Nagyon fogok igyekezni - ígértem neki. De azért haragudni ne haragudj rám, mert én legalább megpróbáltam.
- Jól van, akkor úgy is büszke vagyok rád! - mondta ő.
De nem jöttem érem nélkül haza, úgyhogy nem haragszik rám és ha úgy érzi, büszke is lehet rám.
A hét első néhány napján, ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy vasárnap félmaratont futottam. Amitől tartottam, hogy a térdem, derekam rendetlenkedni fog, nos, meg sem kottyant nekik. Ellenben olyan izomlázam lett a combomban, hogy a lépcsőn háttal jöttem lefelé, birodalmi lépegető stílusban.
De szerencsére a keddi body art óra rendbe hozott. Pénteken újra a pályán voltam és futottam egy könnyed, jóleső 8,4 kilométert, vasárnap pedig folyt.köv.
Várnak az új kihívások: a Coca-Cola Női Futógála 2+5+10 kilométere és az év eseménye, már legalább is nekem az Ultrabalaton,
Kellett nekem ez a félmaraton, hogy újra erőre kapjak, hogy újra célt találjak.
Mindez 2014-ben......
