Készültem, nagyon készültem, hogy felmegyek a Lovagra a kereszthez.
Az október 23. környéki napokat évek óta, mondhatni hagyományosan Zakopanében töltjük. Idén sem volt ez másként. Talán csak annyiban, hogy a családi sétálgatásokról lemondva, idén magasra szerettem volna törni, egészen a Giewont keresztjéig.
Az elmúlt néhány év időjárási statisztikáját figyelembe véve, jó eséllyel készültem. Mindig gyönyörű időnk volt.
Hetek óta kitartóan figyelem Zakopane és környékének időjárás előrejelzését. Az itthonihoz hasonlóan rossz idő volt az előző napokban. Aztán ahogy közeledett az utazás ideje, úgy lett mutatott egyre jobb időt az előrejelzés. Reményem egyre nőtt. És tényleg. Szikrázó napsütésben volt részünk.
Egy dolgot hagytam ki a számításból. Ami lent eső, az fent hó és már nem is olvad el tavaszig. Ez pedig azt jelenti, hogy a Giewonthoz vezető út le van zárva.
Tetszik, nem tetszik, tudomásul kellett vennem, hogy a Lovag kéreti magát. Idén nem tudom meghódítani. De jövőre nem menekül.
Azért nem maradtam túrázás nélkül. Két rövidebb túrát azért megtettem. A kettő együtt talán kiteszi a Giewont kihívását is.
A maga 1206 méterével a Nosal a környék egyik legalacsonyabb csúcsa. Két éve sétáltunk előtte, kislányomat még a babakocsiban toltam. Akkor nem gondoltam volna, hogy két év múlva a lábamat lógatom lefele a nagy sziklákról, ráadásul nemcsak én.
Előző nap a Gubalowka hegyéről néztük az onnan dombnak tűnő hegy sziklatarajait. A távolság csalóka. A Nosal lábánál, vagy éppen fent a sziklákon már egész mások az arányok.
A Rám-szakadékban tett kirándulás tapasztalataiból ítélve, nem volt kérdéses, hogy leányzómat keményfából faragták. A túra reggelén megkérdeztem tőle, jön-e velünk? Nem lehetett volna otthon hagyni. Az egész csapatból a legkisebb méretben és korban egyaránt. Kemény hegymenetben szó nélkül gyalogolt felfelé. Egy-két sziklánál kellett neki némi segítség.
A sziklákon zergéket megszégyenítő ügyességgel és 5 éves korát meghazudtoló odafigyeléssel közlekedett, pedig a hegytetőről lefelé durva sziklákon kellett lejutni.
Bár ilyen nehézségű terepen a megtett kilométerek száma másodlagos, azért összességében 7-8 kilométert biztosan gyalogoltunk, csúsztunk, másztunk, szóval valamilyen formában haladtunk.
Másnap reggel sajnos borongós időre ébredtünk, lógott az eső lába, így az egész napos, hosszabb kirándulásnak lőttek. Mivel kiszámíthatatlan volt az idő, így délelőtt Zakopane központjába sétáltunk le, a híres sajtpiacra bevásárolni. Igen ám, de mire visszaértünk a szállásra, a nap is kisütött. Én meg…. szóval mehetnékem volt. Végül is úgy jöttem a Tátrába, hogy túrázni fogok. Egy kis egyedüllétre vágytam, így aztán fogtam a térképet és felkerekedtem. Eredetileg úgy terveztem, hogy gyalogolok egy-másfél órát, aztán visszafordulok. Az utam a Dolina Olczyskán vezetett. A tempós gyaloglás során eszembe jutott, hogy akár futhatnék is. Így aztán, amikor éppen nem a felfelé kapaszkodtam, akkor kocogásba váltottam át. A visszafordulás ideje következett volna, amikor egy kereszteződéshez, illetve egy meseszép hegyi réthez értem, ez Polana Olczyska. Elővettem a térképet és rájöttem, hogy az út oda vezet, ahol előző nap jártunk, a Nosal lábához, Nosalowa Przeleczhez. Ha az útjelző táblán feltüntetett időt veszem, akkor sötétedés előtt átérek a hegyen. Így aztán nekivágtam. Hegymenetben gyalogolva, egyenesen szakaszokon kocogva.
A fenyők között figyeltem a naplementét, ahogy az ég színe narancsból lilába vált át. Mire egészen besötétedett, én már a betonos úton kocogtam hazafelé, kezemben a túrabottal. Naplementével a hegyek között és körülbelül 10 kilométerrel a lábaimban, vacsorára hazaértem.
Másnap elérkezett a búcsú ideje, irány hazafelé. A Szepességen keresztül autóztunk, felettünk a kék ég, a völgyekben alattunk felhőpaplan.
A távolban a Magas Tátra ormai búcsúztak tőlünk...
... és köszöntöt bennünket az Alacsony Tátra pompás színkavalkádja.
A Lovag pedig vár...
... akkor majd jövőre!
