A múlt hét a nagy rádöbbenések és a szívfájdító döntések hete volt. Szerdán visszamondtam a Vivicitta nevezést, mert a derék-dolog miatt esélytelen voltam a táv teljesítésére. A lemondás akkor még nem realizálódott, de vasárnap kimentünk szurkolni a Férjnek, és ott, a…

Büszke vagyok egyszer és büszke vagyok kétszer. Na, nem magamra.  Arra most annyira nincs miért. Vagy mégis?De igen, mégis van. Büszke vagyok a két gyerekemre (8, 5) , akik szombaton reggeltől estig talpon voltak. Gyalogoltak, futottak. Először vittem őket ilyen nagyszabású rendezvényre. 10…

Hol is hagytam abba március elején? Hát persze, a tökéletes hétnél. Nos, az a hét rendesen megalapozta az elmúlt egy hónapot, és okot adott arra, hogy eddig mélyen hallgassak. Lumboischialgia. Elég gusztustalan szó. A jelentése: ülőidegzsába. Ez egy olyan betegség, amiről én…

Előre bocsátom, hogy ezek most nem lesznek örömtől túlcsorduló sorok. Az alap-pillérekkel nincs baj, a szekér halad, csak kicsit sok rajta a súly (hogy nyomdafestéket tűrően fogalmazzak). Nem akartam én öregasszony módjára az emlékeken melankóliázni, de óhatatlanul eszembe jutott. Ráadásul…

Az enyém! A családi legendárium szerint, amikor 16 évesen kitoltak a műtőből, az orvosaim hümmögve azt mondták, hogy azon csodálkoznak, hogy még élek és csak könnyű terhelésnek tehetem ki magamat. Puff neki. Miért ne élnék? Élni akarok! Mondták azt is, hogy egy gyereknél többet ne is tervezzek. Nem…