Büszke vagyok egyszer és büszke vagyok kétszer. Na, nem magamra. Arra most annyira nincs miért.
Vagy mégis?
De igen, mégis van. Büszke vagyok a két gyerekemre (8, 5) , akik szombaton reggeltől estig talpon
voltak. Gyalogoltak, futottak. Először vittem őket ilyen nagyszabású rendezvényre.
10 órakor indultunk otthonról. Kicsit tartottam az időjárástól, mert eléggé szeles, hűvös volt még reggel. Hogy örültem volna ennek, ha hosszabb távú futásra készültem volna. A biztonság kedvéért betettem a mei-tai hordozót is, ha kislányom (16 kg) bemondaná az unalmast. Ez a túlélő eszköz.
Hála BKK nagyszerű utas tájékoztatásának a 4-6 villamospótló-busz Jászai Mari téri állomásán mondták csak be, hogy nem áll meg a Margitsziget bejárójánál. Leszálltunk, néztük a 26-os busz tábláját. A menetrendi információ szerint 8 perc múlva jött volna a következő. Nosza, akkor gyalogoljunk, jó móka lesz a szélben át a hídon. Persze, ahogy a híd lábához értünk elhúzott mellettünk a 26-os. Nem a menetrend szerint járt, hanem sűrűbben. Igen, meg kellett volna otthon nézni a közlekedést. Így aztán tulajdonképpen mire beértünk a versenyközponthoz, mi már le is gyalogoltuk az első etapot.
Rajtcsomag átvétel után, nagy volt ám az izgalom, hogy „igazi” rajtszámok vannak, elindultunk körbenézni. Az Eisberg sátorig jutottunk, ahol a salátaevés első fordulóján estünk túl. Mivel a Vivicittá nekem hagyományosan a PCOS Alapítványé, nem volt ez idén sem másként.
Előkerült a türkiz póló ismét. Az összes, ami a birtokomban van, mert természetesen a gyerekek is az Alapítvány színeiben teljesítettek. Kicsit nagy volt ugyan rájuk a póló, de megoldottuk.
Az első versenyünk a 2,5 km gyaloglás volt. Rajthoz álltunk, labdát pörgettünk és mentünk, le a Duna partra, majd vissza a célba.
Meglepetés!
– Anya, anya! Mi is kapunk csomagot?
– Hát persze!
Apró kis kincsek a csomagban, a lényeg: „kaptunk”, mert célba értünk.
Elköszöntünk a PCOS lányoktól és …. irány vissza az Eisberg sátor. Nem számoltam hány adag salátát pusztítottak el. De azért milyen már, hogy így tömik magukba a ZÖLDSÉGET!
És nem csak ettek, hanem alkottak is. Zöldségszobrokat, sünit, krokodilt. Sajnos nem tudtuk magunkkal hozni, csak fénykép őrzi a művészek keze munkáját.
Beszereztük a tetkót is, arcra, kézre, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Majd irány a Családi Futás rajtja (újabb 700 m gyaloglás visszafelé).
Itt találkoztunk a Szív Bajnokaival, akik a szívbeteg gyerekekkel kéz a kézben sétálták végig a távot.
Kaptunk szívecskét is, sőt kaptam egy bajnoki rajtszámot is, úgyhogy amit eddig még soha nem sikerült megvalósítani, most végre sikerült, hogy egyszerre tudtam két személyként tudtam lenni. Egyik énem a PCOS Alapítványé, a másik a Szív Bajnokaié. 
Bevallom könnybe lábadt a szemem. Láttam a kicsi gyerekeket, akik sétáltak. Emlékszem a gyerekkoromra, hogy szívbeteg gyerekként mi minden nem adatott meg nekem, ami az egészséges társaimnak természetes volt.. Bár soha nem volt igazán betegségtudatom, szüleim úgy óvtak, hogy nem csak ritkán éreztem azt, hogy kicsit más az én életem. Igazából felnőttként döbbentem rá, hogy miből maradtam ki.
Annyira jó, hogy ezek a gyerekek pedig olyan élményt kaphattak most, amire, szerintem sok év távlatából is jó szívvel emlékezni fognak. Legszívesebben mindegyiket megölelgettem volna, és elmondtam volna nekik, hogy rengeteg csodát ad az élet és a lehető legjobb lépéseket teszik éppen az úton.
Kell ennél több? Ránézni a gyerekek izgatott arcára. Vagy éppen a kislányom vagy a kisfiam és örömtől sugárzó arcát látni, amint fut. És ilyenkor újra megerősítést nyer, hogy jó döntés volt a Bátor Táborhoz csatlakozás is, és az Élménykülönítményként futandó Ultrabalaton is.
Ennél a rajtnál megérkezett az igazi rajthangulat is. Ó hogy mennyire nem is gondoltam volna, hogy mennyire tud hiányozni ez az érzés. DJ Dominique gondoskodott arról, hogy Boti is megfertőződjön a futóversenyek hangulatával. Labdapörgetés most sem maradhatott el, kislányomat felkaptam, na de kisfiam a 30 kg-jával. A súlyemelő edzés is letudva.
Tettük a dolgunkat. Futottunk. Nem volt sok az a 700 m, de a gyerekek arcáról sugárzó öröm, mindent megért.
Futás végén a BSI meg is interjúvolt bennünket. Ha felkerül a riport, megosztom. Boti ennyit mondott, amikor kérdezték: „ Szörnyen jó volt. Csak ennyit tudok mondani.”
A verseny végén nagyon nem akart még hazamenni a csipet csapat. A családi futáshoz csatlakoztak Diáék is, így utána rögtönzött gyereknap következett. Sorban állás az ugrálóvárnál, csúszkálás. Aztán 21.sz. gyermekeiként a T-Com sátor digitális játékait is végigpróbálták. Meg a nem digitálist is.
Már mindenki pakolt, véget ért a móka aznapra, a hamburger mézesmadzagjával tudtuk őket indulásra bírni. Újra gyalogoltak. Egészen a Centenáriumi Emlékműig. A hordozóra nem is volt szükség.
A jól megérdemelt hamburger után vonatra szálltunk és hazamentünk. Gondolom, nem kell mondani, altatni nem kellett egyiküket sem.
Számomra ennyi volt az idei Vivicitta. Bár a futást tekintve nem hozott kiemelkedő teljesítményt, mégis azt hiszem ez a verseny is beírta magát a felejthetetlenek közé.
Vasárnap reggel kisfiam ezzel ébresztett:
- Anya, nagyon jó volt a tegnapi futóverseny. Köszönöm, hogy elvittél. Ugye megyünk máskor is.
Így aztán a pohár másik fele is megtelt.
Mintha egy ajtót nyitottak volna ki szombaton nekem. Vasárnap gondoltam, hogy „csakazért is”
lefutom a klasszikus 10 km-t, helyben. Úgy is terveztem, hogy a rajttal egy időben indulok én is. Végül ez nem sikerült. Igaz a 10 km sem….
Merthogy 13 km lett belőle.
A pulzusomat szépen tudtam tartani., a tempóm lassú, de jobb, mint a múlt heti. Nagyon jól esett,
„igenmeginttöbbettudtamfutni” érzéssel fejeztem be. Futás közben a jövőről is döntöttem. Merek újra tervezni.
A májusi Coca-Cola Női Futógálán megint szeretném megpróbálom a 2+5-10 km triót. A 10 km-re már egyébként is le van adva a nevezés. Ez még némi szervezést igényel, mert a családi futást sem akarom a gyerekekkel kihagyni.
Május végén Ultrabalaton. Bátor Tábor színeiben, Élménykülönítményként. Még mindig örökbe lehet fogadni egy-egy kilométert a futásunkból, nem kell mást tenni csak egy kis összegű adománnyal támogatni csapatunkat.
Az Ultrabalaton után is vannak terveim. Nagy terveim.
Jön a K&H Félmaraton. Ott nincs záróbusz, a szintidő 3 óra, tervezhető, erőbeosztó körök. Na mi következik ebből? Igen, az. Terveim szerint megpróbálom begyűjteni a második félmaratoni érmemet. Egyelőre ennek nagyobb az értéke, mint az elsőnek. Mert elindultam a lejtőn, de megálltam és jövök vissza a gödörből.
Nem vésem azért kőbe ezeket a terveket, de azt hiszem az elkövetkező egy-két hónapra megtaláltam a célt.
Ilyen sokat ért nekem a "majdnem futás nélküli" Vivicittá.
Megtaláltam valamit, amiről azt hittem elveszett.
A rajtszámok természetesen kikerültek a dicsőségfalunkra.
Fotók: www.futanet.hu, www.gergelyzakany.com
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
Csak BÁTRAN....!
Az Urbán Challenge csapatával jótékony céllal állunk rajthoz a 2015. május 30-31-i Ultrabalatonon a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány élménykülönítményeként tagjaként.
Kérlek támogass bennünket.
Hidd el, sok kicsi, sokra megy. 1000-2000 forintnyi adományod biztosan jó célt szolgál, a beteg gyerekek arcára mosolyt csal, reményt és hitet ad.
Adományaidat ezen a linken keresztül juttathatod célba:
http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora
