Fura ezt visszaolvasni és emlékezni. A mostani formámban már ennek a teljesítménynek is örülnék.
2014-ben sajnos nem is tudtam erre a versenyre elmenni. Kivételesen szombaton volt a futás, pont aznap, amikor kisfiam elsős osztályával kirándulni kellett menni.
Idén meg... Nem is készültem. Nem is vagyok a legjobb futóformámban, sőt igazából semmilyen futóformában nem vagyok. Kocafutó lettem. Persze van helyett másik sport. A futócipőt evezőre cseréltem a nyáron, és ehhez kapcsolódóan más programom van a hétvégére. Majd hamarosan erről is beszámolok.

Sebaj!

2013 tavaszán, amikor a Vivicittára készültünk a PCOS Alapítvány jóvoltából Monspart Sarolta tartott nekünk felejthetetlenül élvezetes edzéseket a Margitszigeten. A futás nagyasszonya mondta nekünk a versenyek kapcsán, hogy lehet futni sokat, keveset, aszfalton, terepen, gyorsan, lassan.... a verseny a futásunk megkoronázása, a verseny a királyNŐ.

 Én ezzel teljesen azonosulni tudtam, így készültem minden versenyre, bármekkora távolságról is legyen szó.

Az októberi SPAR Maraton egyébként is közelebb állt a szívemhez, mint eddig bármi más, hiszen éppen egy éve, hogy először kóstoltam bele a futóversenyek világába. Most mosolygok magamon, hogy mennyire paráztam a 3,5 km-től, a tömegiszonyomtól. Érdekes, ez fel sem merül bennem mostanában, amikor rajthoz állok. Ugyanakkor tökéletesen együtt tudok érezni a legkisebb távot lefutók örömével is.

Tehát erre a versenyre is készültem nagyon.Vártam. Egyet lépni szerettem volna a saját létrámon, versenyen futni 15 km körüli távot, a félmaraton előszobájaként.

Az Alapítvány színeiben futottam, pillanatok alatt összeállt a 4-es váltónk, 14 km volt a vállalt távom ráadásul a befutó szakasz.

Aztán jött az első pofon: váltó szakaszait átvariálták, a leghosszabb táv 12,4 km. Alaposan megcsappant, nem éreztem a kihívást, hiszen ennyit edzéseim alatt is futottam hetente akár többször is. De hát ez van.

De hogy szimmetrikusak legyenek a kapott pofonok, az egyik csapattársunk betegség miatt visszalépett. Vajon találunk a helyére mást a 10,8 km-es befutóra? Szerencsére találtunk, nem is akármilyen futót, de lelkesedésem valahogy nem akart visszatérni, hiába próbáltam a pozitív gondolatokat erősíteni.

A verseny előtti pénteken aztán bekövetkezett a katasztrófa is.

Estére nem bírtam nyelni, nem kaptam levegőt, cudarul voltam. Volt egy napom, hogy kikúráljam magam, hogy futóképessé varázsoljam magamat. Hát, mit mondjak, eléggé esélytelennek látszott a dolog.

Volt kék kendő a  nyakamra, 1000 mg C vitamin kétóránként, kalcium, citromba áztatott fokhagyma, meghűlés elleni gyógytea, hársfatea, szegfűszeges, sós vizes inhalálás,pálinka, aztán éjszakára a Neocitran is lecsúszott.

Vasárnap reggelre kicsit jobban is lettem, eltekintve attól, hogy ez a sok csodaszer enyhe hasmenést okozott, így aztán egy marék széntablettával a gyomromban, és egy nagy dózis ibuprofen-c vitamin koktéllal indultam el itthonról, biztos, ami biztos alapon.

Bevallom, ha nincsenek a Lányok, ha nincs az aCÉLmamik csapatunk, akiket nem hagyhattam cserben, ezt a versenyt most elengedtem volna.  

Az Alapítvány sátránál találkoztunk az aCÉLmamikkal, megbeszéltük a váltás taktikáját. De valahogy nem akart megjönni az a verseny előtti kellemes bizsergés, az izgalom. Nem vártuk meg a rajtot és elindultunk az Andrássy úton a váltóhelyekre. Nagyon nagy élmény végigsétálni a startoló mezőny mellett, de mégsem volt az igazi.

Az Oktogonnál elváltak útjaink, én mentem a Petőfi híd budai oldalához. Tudtam én, hol van a váltóhely, a villamoson egy futótárs mégis azt mondta, hogy a déli oldal felé menjek. El is indultam, de szerencsére inkább a saját magam eszére hallgattam és még időben kiderült, hogy én tudom helyesen a dolgokat.

A híd lábánál integettem Monspart Sacinak. Egy pozitív löket. Ha ő ott van, nagy baj nem lehet, a Nike Félmaratonon is hatalmas segítség volt a felüljárón.

Kicsit káosz volt a váltás körül. Nem volt éppen ideális helyszín. A nagyon figyelő váltótársakkal állandóan üvöltözött valamelyik szervező, hogy álljanak a járdára, de ott persze sem el nem fértünk, sem nem láttuk az érkező futótársunkat.

A mobil wc-nél óriási sor állt. Nagyon el kellett volna mennem, de tudtam, a váltótársam gyorsan fut, nem tudtam kiszámolni belefér-e. Aztán láttam futókat, akik kétségbe esve keresik a váltótársukat, így nem mertem kockáztatni. Persze utólag könnyű azt mondani, hogy belefért volna.

Gyors váltás, elindultam....  Pulzusom pillanatok alatt az egekben, Jézusom! Mi lesz ebből! Kezdett meleg lenni, de még párás is volt a levegő. Próbáltam visszavenni, de sorban előztek le az emberek.

A Rákóczi hídnál egy szakállas, dudával szurkoló bácsi állt, láttam, hogy hozzám beszél, de nem hallottam, mit mond, így közelebb mentem hozzá. Jól megölelgetett, persze, hogy elbőgtem magam, de akkora löketet adott, hogy összeszedtem darabjaimat és mentem.

Elég sokáig a Spártai különítmény nyomában haladtam, jó volt a ritmusuk.

Aztán a 3-4. km tájékán nem, bírtam tovább, muszáj volt a kék dobozoknál megállni. Sajnos várni is kellett, legalább 4-5 perc elment az időből, de hatalmas sóhaj és megkönnyebbülés következett.

Onnan már jobb volt a Duna parton.

Egyszer csak hallom, hogy kiabálják a nevemet. Nika és a Bátor Tábor Élménykülönítmény szurkolt nekem ezerrel. Jujj de jó volt!

Olyan félúton történt valami, nem tudom mi, mert semmit nem csináltam. Ugyanabban a tempóban futottam és elkezdett lemenni a pulzusom, csak úgy magától és elkezdtem élvezni a dolgot. Pedig akkor már nagyon melegem is volt, olyannyira, hogy következő frissítőnél egy sapka vizet borítottam magamra.

 A Lánchídon való átfutás volt a csúcspont. Ott már őszinte volt a mosolyom.

A Suhanj Alapítvány szurkolói is hatalmasok! Úgy tudnak szurkolni mindig és MINDENKINEK, hogy szerintem tőlük is éltre kell mindenki.

De még nincs vége, mert kicsit átmentem "szőkenőbe", teljesen elszámoltam a kilométereket. Simán még egy km-t akartam volna futni a váltópontig. Aztán meglepetten láttam, hogy megérkeztem.

Nekünk könnyű váltás volt, mert már nem voltak sokan és a ráadásul jó hangosan bemondták, hogy az aCÉLmamik csapat következik. Gyors váltás, ölelgetés és számomra véget ért a verseny.

Lenyújtottam, átvettem a csomagot, betoltam a banánt és mentem vissza a térre.

Nem éreztem semmit. Megcsináltam.Futottam egy vegyeset.

Nem is olyan rosszat, mert ha leszámítjuk a "kék doboznyi " időt, akkor most is hoztam a 7:10-es tempót.

Mégsem éreztem eufóriát. Sőt! Nagyon apró morzsának éreztem magamat ott a teljes távot futók között. Kimondottam rosszul éreztem magam amiatt, hogy én szenvedek, amikor ők több, mint háromszor annyit fognak futni.

 Viszont a náthámnak nyoma sem volt, végül is egész jól éreztem magam.

A célnál találkoztunk a csapattal és vártuk  a befutó csapattagunkat. Olyan gyors volt, hogy lemaradtunk a befutójáról. Jó lett volna együtt befutni, de azt mondta a rendezőség, hogy nem lehet. Mi szófogadóak voltunk, pedig mások mások befutottak együtt.

A versenyt megünnepelendő elmentünk sütizni. Persze szigorúan cukormenteset. Finom volt, de mint otthon kiderül nem csak a nyírfacukrot nem tolerálja a szervezetem, hanem a szorbitot sem, és ezen még a széntabletták sem tudtak segíteni.

 Tanulságok

Alázat a királyNŐ iránt, mindegy mekkora távot futsz. Lekicsinyeltem a 12,4 km-t és meg kellett küzdenem érte.

Betegen, ne menj versenyre, ne fuss, gyógyulj meg előbb.

Egy csapatba tartozni, csapatért küzdeni akkora erőt ad, hogy akkor is megcsinálod, amit kell, ha egyébként már rég feladtad volna.

(Ha nem vagy biztos benne, hogy bírja a szervezeted, ne egyél sem nyírfacukros sem szorbitos édességet. Ha nem muszáj, inkább ne is egyél édességet. Vagy inkább csak jó minőségű étcsokit.)

Talán egyszer én is felnövök ahhoz, hogy én is a teljes távot futhassam, mert Nelson Mandela is megmondta.

Igazából két értek meg a történések bennem. Nem is annyira az enyém, bár most már azt sem látom annyira tragikusnak, hanem sokkal inkább mások beszámolói, ami miatt aztán tegnap folytattam az egerek itatását.

De ma már új nappal később ülepedet le ez a verseny,

Akkor volt a függöny le majd  függöny fel és tiszta lappal elkezdtem a készülést az első, és azóta még csak egyetlen félmaratonomra.

A fotókért köszönet Kárpáti Melindának, Tiszavölgyi Zsoltnak, a BSI-nek és Futofotonak.

Forrás: http://www.folhavitoria.com.br, http://hskflyer.com, Facebook