Ugye, a klasszikus. Minden kezdet nehéz, és azt hiszem, ezt én, mint hivatásos újrakezdő nyugodtan mondhatom.

Nekem nincs sem PCOS-em, sem IR-em. Van helyette hyperinsulinaemiám és alulműködő pajzsmirigyem. Update: pont itt látszik, hogy mennyire fogalmam sincs az egészről: a hyperinsulinaemia tulajdonképpen IR. Úgyhogy az előző mondat helyesen úgy hangzik, hogy nincs PCOS-em, van viszont IR-em és alulműködő pajzsmirigyem. Még nem rég tudom, egyelőre barátkozom a gondolattal, próbálok utána járni, de kezdek elveszni a glikémiás index, szénhidrát anyagcsere és a mozgásformák végtelen óceánjában. Így született az ötlet (Dórinak, nem nekem), hogy blogolásra adjam a fejem, és végre összefoglaljam magamnak is, mit is ír a hogyishívják.

Kezdetnek néhány életrajzi momentum, hogy érthetőbb legyen, miért is alakult ki az, ami.

Kislánynak sem voltam kifejezetten sovány, lássuk be. Az induló 2850 g-os születési súlyom sajnos nem hozta a várakozásokat: hamar eléggé meghíztam. Az a fajta kislány voltam, aki "jajj, de kis cuki dundi", de az óriási kék szemeim (ez még később fontos lesz!) valahogy mindenkinek fontosabbak voltak annál, hogy időben elvegyék előlem a csokis perecet.

Emlékszem megaláztatásokra oviban, suliban, amiket persze akkor rettenetesen a szívemre vettem, és szerintem remekül nyomot is hagytak bennem. Nem állítanám biztosan, hogy az evésbe menekültem, mert amúgy elég mozgékony voltam, de az energiáimat sosem akarta senki szervezett keretek között levezettetni velem, vidéken pedig erre amúgy is elég korlátozottak voltak a lehetőségek. Arra emlékszem, hogy állati édesszájú voltam (vagyok). Nem tudom, hogy sokat ettem-e. Akkoriban az normálisnak tűnt, legalábbis a környezetemben senki nem jegyezte meg, hogy "naaa, elég lesz már abból a rántott húsból!" Sőt, a nagymamai meetingeken sértődés volt, ha nem zabáltam magam rosszullétig.

A túlsúlyomhoz némi testi erő is párosult, persze, ez nem azt jelenti, hogy elhúztam egy kamiont, de elég erős voltam, és a gúnyolódást agresszióval próbáltam egyensúlyozni. Nem volt kifejezetten jó párosítás. (Itt nem azt kell elképzelni, hogy agyonvertem mindenkit, aki beszólt, de elég sokat verekedtem. Az a típusú gyerek voltam, aki úgy magyarázta a helyzetet, hogy "az úgy kezdődött, hogy ő visszaütött...")

Amikor jött a kamaszkor, ami egyébként is elég kritikus időszak a gyermeki lélek esetében (meg a szülőében is persze), már meglehetősen utáltam magam. A sikertelen fogyókúrák során a mozgás sosem jött előrébb a listámon, habár a bringa mindig nagy kedvencem volt, és a görkorit is eléggé kedveltem, de úgy magamtól nem szívesen indultam neki. Gimis koromban szerencsére rendszeres tánc óráink voltak, ezért (habár az előző évtizedek testnevelés oktatását illetően sok pozitívumot nem tudok elmondani) volt rendszeres mozgás az életemben, amit szerettem.

Aztán főiskolára kerültem, ami gyakorlatilag egyenlő volt a folyamatos tespedéssel, hol az előadóban, hol pedig a koliszobában. Mozgás? Normális étkezés? Kollégistaként?! Áhh, ugyan.

Ekkor már alulról verdestem a 90 kilogrammot, amivel nem lett volna semmi baj, ha mondjuk 2 méter 10 centis vagyok. De sajnos csak 167 centit kaptam, azzal kell gazdálkodnom. Aztán úgy alakult, hogy volt egy időszaka az életemnek, amikor közel 20 kilót fogytam, csak a stressztől. Stresszhelyzetben képtelen vagyok rendszeresen, normálisan enni, és ez az ominózus helyzet eltartott közel másfél évig. Ekkor voltam 21 éves. Megismerkedtem a(z azóta már) Férjemmel, jött a fogamzásgátló, a cigi letétel, az ülőmunka. Mindhárom tétel +10 kiló. Az esküvőnkön 92 kilót nyomtam. Amikor teherbe estem, már 96-ot. A terhesség alatt 27 kilót szedtem össze, és habár a terhességi cukorbetegség elkerült, 4650 grammal született meg a kisfiam, akiről mindenki első ránézésre közölte, hogy "biztos cukros az anyja".

Az októberi szülés, és az utána következő fél év lélekölő volt. Gyakorlatlan anyuka voltam, féltettem a gyereket a hidegtől, a melegtől, a széltől, attól, hogy ha valaki véletlenül ránézett. És hát lássuk be, a 108 kiló sem töltött el óriási önbecsüléssel.

2012. május 7-én döntöttem úgy, hogy elég volt. 2012. decemberéig majdnem 35 kilót fogytam, átalakított étrenddel, mozgással. Augusztusban kezdtem el futni, 2013 áprilisában lefutottam a Vivicittán a 7 km-t.

Aztán költöztünk, és újra dolgozni kezdtem. A futás elmaradt, az étkezés átgondolatlan lett. A kilók pedig szépen, alattomosan visszakúsztak. Most plusz 15-nél tartok, és nem jó. Úgy értem, nem jó sem lelkileg, sem fizikailag.

Ezt a blogot azért írom, hogy segítsek. Magamon, hogy az Isten is megsegítsen, és azokon, akik hasonló cipőben járnak, de nem mernek lépni, vagy nem tudják, merre induljanak. Én sem tudom, de hátha többen okosabbak vagyunk. :)

Lesznek témák, amelyeknek hosszabb lélegzetű bejegyzéseket szánok, mert szerintem lényegesek, lehet belőlük tanulni, és mert egyébként is folyamatosan közléskényszerem van. És lesznek rövidek, csak kiszólások, edzésnaplók, étrenddel kapcsolatos témák.

Kedves Olvasóm, remélem, még ébren vagy! :)

Dia