Előre bocsátom, hogy ezek most nem lesznek örömtől túlcsorduló sorok. Az alap-pillérekkel nincs baj,
a szekér halad, csak kicsit sok rajta a súly (hogy nyomdafestéket tűrően fogalmazzak).

Nem akartam én öregasszony módjára az emlékeken melankóliázni, de óhatatlanul eszembe jutott.

Ráadásul Facebook barátunk szemtelenül a képembe vágta a képeket, hogy mi is volt egy évvel ezelőtt.

Nem mese, nem álom, bizonyíték, hogy meg tudtam csinálni. Lefutottam hivatalosan is a félmaratont a Vivicittán. Az elsőt, de még mindig bízom benne, hogy nem az utolsót.  Tavalyi érzéseimről így írtam: Az enyém!

Most is futok. Ráadásul sokkal-sokkal  többet, mint sokan mások.  Az életem része.  Élvezem is.  Most tényleg csak magamról szól, magamnak csinálom. Nincs konkrét cél, csak az örömfutás.Na de akit egyszer megcsapott a nagy futóversenyek szele…. az bizony széllel-bélelt marad….

A múlt hét végén úgy indultam el futni, hogy ha sikerül egy elfogadható idejű 10 km-t futnom, akkor mégiscsak benevezek a 10 km-es távra. 11,5 km-t futottam. Jó volt, élveztem is. Csak hát a tempó, na az nem versenyképes.

A heti esti futásom is megvolt az 5 km-rel, nincs új a nap alatt. A futás nélküli napokra elővettem a taposógépet, este jó móka.

Tapostam is rajta 4 és 2 km-t. A hulahopp karika is. El is felejtettem, milyen jó izomlázat tud szerezni, pláne egy kis sóval megtöltve.

Egy szó, mint száz azért halad a szekér, ha lassan is. Mégis ott az a fekete felhő a napsütésben

A fő gondom a pulzusom. Ördögi körben vagyok, amiből egyelőre nem találom a kiutat. Pedig keresem égen-földön. Most már inkább a padló közelében.Az alapszituáció adott a veleszületett szívbillentyű szűkületemmel. Együtt élek vele, több mint 40 éve, a futással is barátok, pulzuskontrollal, odafigyelve, kiegyezve a lassabb tempóval.  És persze az orvosi kontroll sincs hanyagolva. A tavalyi félmaraton előtt voltam kontrollon, terheléses vizsgálatot is csináltunk, „jól terhelhetőnek” minősíttettem.

Tavaly a félmaraton után jött a Coca-Cola Női Futás 17 km, az Ultrabalaton 28 km,a K&H maratoni váltó a Szív Bajnokaival.

Készültem a Velencei Tavi Túratriatlonra, amit végül a családi nyaralás miatt lemondtam, mert nem volt szívem a gyerekeket ott hagyni, hiába, na, ANYA vagyok.

Azért az IronGirlt megcsináltuk, bár már nem volt felhőtlen a siker.

Aztán elromlott valami. Nagyon.  Itt volt az ősz, itt volt újra… de nem volt szép nekem.

Elúszott minden. A WizzAir-t lemondtam, mert nem éreztem elég erőt hozzá okulva az IronGirl tapasztalatain.  A SPAR-t az iskola húzta keresztbe, a Mikulás-futást az arcüreg- gyulladásom hiúsította meg.

A téli alapozás gyakorlatilag a ködbe, akarom mondani a köhögésbe veszett. Októberben elkezdtem a köhögést, márciusig abba sem hagytam. Ebben is kitartó vagyok. Talán most már legalább ebből gyógyultnak tekinthetem magamat.  Ennyivel előrébb vagyok végre.

Akkor mégis mi az, ami nem jó? 

Az a bizonyos ördögi kör, na, az fogva tart. Az szívem miatt, meg egyáltalán az egészségem miatt, nagyon figyelni kéne a súlyomra. Rendben is volt tavaly nyárig. Aztán elindultam a lejtőn.  De megint sikerült megállni. Csak a fék behúzásához szükség van a pajzsmirigy gyógyszeremre.  Igen ám, de ez együtt jár azzal, hogy a pulzusom magasabb az átlagnál, különösen terhelésre.  Na, most akkor melyik kezembe harapjak? Egyikbe sem. Ekkor van a MOST.

Pulzuskontroll. Nagyon lassú tempó. Szintidős futóversenyek nélkül. Úszás. Bicikli. BodyArt, már ha odaérek.
Orvosi kontrollok újra.

A falra pedig kitűzöm a Zima doktor Szív Bajnokainak oldalán megosztott  idézetét:

" A futás elkezdéséhez nem kell jó kondi, a kitartó, rendszeres futás hozza meg a testi lelki jólétet!"

Éééééés! Megyünk gyalogolni és családi futni a Vivicittán a gyerekekkel és a Coca-Cola 10 km-es távját azért bevállaljuk, mert mégiscsak női futás.No meg  persze az Ultrabalaton!

Mert ott ugye küldetésünk van!

Csak BÁTRAN....!

Az Urbán Challenge csapatával jótékony céllal állunk rajthoz a 2015. május 30-31-i Ultrabalatonon a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány élménykülönítményeként tagjaként.
Kérlek támogass bennünket.
Hidd el, sok kicsi, sokra megy. 1000-2000 forintnyi adományod biztosan jó célt szolgál, a beteg gyerekek arcára mosolyt csal, reményt és hitet ad.

Adományaidat ezen a linken keresztül juttathatod célba:

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

Ugye, hogy nem is olyan rossz a helyzet. Félig teli az a pohár.

"Láttam futókat, akik mire beértek,az élboly már lezuhanyozott, megebédelt és még szunyókált is egyet, mégis GYŐZTESNEK érezték magukat és a világon semmiért nem cserélték volna el ezt az érzést. Hiszen mi másért futunk ha nem ezért? Hogy megtudjuk képesek vagyunk-e legyőzni félelmeinket, hiszen a célszalag, amit átszakítunk,nem az amit az önkéntesek tartanak, hanem az amit álmainkban felállítottunk .Nem az-e a győzelem, amikor próbára tudjuk tenni a testünket és az elménket, megkeresni határainkat és ráébredni,hogy sikerült őket meghaladni, az álmainkat fokozatosan megvalósítani?..." (Kilan Jornet)

Ennyi.

Képek: http://telkiegeszsegcentrum.hu,gabci.bloglap.hu, kilato-hidegkut.hu

Az enyém!

A családi legendárium szerint, amikor 16 évesen kitoltak a műtőből, az orvosaim hümmögve azt mondták, hogy azon csodálkoznak, hogy még élek és csak könnyű terhelésnek tehetem ki magamat. Puff neki. Miért ne élnék? Élni akarok! Mondták azt is, hogy egy gyereknél többet ne is tervezzek. Nem volt igazuk. Ez utóbbiban biztosan nem, mert van két szép és egészséges gyerekem. Az elsőben pedig... Hát, végül is könnyű terhelés volt. Lassan, biztosan, MOSOLYOGVA MEGCSINÁLTAM.

 Sokat hezitáltam, menjek, vagy maradjak? A verseny előtt néhány héttel már elengedtem, mert úgy éreztem, soha nem lesz már vége a betegségemnek. Az utolsó hetekben sehogy sem sikerült a terveinek megfelelően  a felkészülés. Aztán jobban lettem és bogár visszaköltözött. Két év munkája van mögöttem. Nem  halogathatom állandóan.

A PCOS Alapítvány közös edzésén Monspart Saroltától azt a tanácsot kaptam, hogy a verseny előtti hétvégén fussak 15 km lassút, meglátom majd, hogy érzem  és aszerint döntsek. Jól éreztem a szombati 16 kilométeremet és döntöttem. Nem a nevezésemet módosítottam, hanem a rajtcsomagomat vettem át.  Egy életem, egy halálom, bevállaltam. Muszáj volt, mert tudom, ha nemet mondtam volna, akkor is piszkáltam volna magamat, hogy meg tudtam volna, csinálni, csak nem voltam elég bátor.

Két éve építgetem az utamat, nem kapkodtam el. Ha mégsem sikerült volna, akkor tudom, hogy a rövidebb távokra vagyok hitelesítve. Bár nagyon igazságtalan lett volna, ha nem sikerül. 

Már tavaly októberben neveztem, mert nyáron nagyon jó formában voltam és biztos voltam magamban. Aztán jól kitaláltam, hogyan lehet 8 óra munka, 2,5 óra utazás, 2 gyereke, házimunka mellett a futásra és a felkészülésre is időt szakítani. Nehezen... De majdnem sikerült. Csak az égiek márciusban úgy gondoltok egy-két betegséggel próbára tesznek. De nem adtam meg magamat.

Bár azért bevallom, hiába volt nálam a rajtszámom, egészen szombat estig az eszemben volt, hogy akár a helyszínen is eladhatom még a nevezésemet.

A verseny előtti héten csak szerdán futottam 6 km rövidet, csütörtökön a body art órán alaposan lenyújtottam, aztán a pihenésé volt a főszerep. Eléggé ambivalens érzelmeim voltak, egyik pillanatban azt éreztem ide nekem az oroszlánt is, mert én minden tőlem telhetőt megtettem a sikerért, aztán néhány óra múlva rá tört a para. Nem is változott ez egészen vasárnapig.

Vasárnap korán reggel keltem, de szerencsére nyolc óra alvást azért magaménak tudhattam. Néhány állomás múlva a mögöttem lévő ülést is futók foglalták el és az iramfutók lufijainak színeiről beszélgettek. Hátraköszöntem, mint szintén zenész, és amíg a Nyugati pályaudvarra értünk, megtárgyaltuk a futás nagy titkait.

A Margit-hídtól  besétáltam a verseny helyszínére. Bár még volt egy óra a startig, a hangulat már megvolt. A villamoson,  hídon, a szigeten mindenütt futóruhás emberek, és mindenki a félmaraton startjára  igyekezett. Én is.

A PCOS Alapítvány standjánál már javában zajlott az élet. Lepakoltam és elsétáltam a rajthoz. Egy kicsit össze szerettem volna szedni a gondolataimat. Közben kerestem a Kilométer Gyűjtők csapatát egy közös fénykép miatt, de nem sikerült megtalálnom őket. Viszont találkoztam Monspart Sacival. Mondtam neki, hogy belevágok. Megint kaptam jó tanácsot tőle, ne fussam el az elejét és két kilométerenként igyak, akár szomjas vagyok, akár nem. Ennek a két mondatnak külön örültem, mert az elejére nagyon akartam figyelni és nagyjából ezt terveztem én is, hogy viszem magammal a kulcsomat és két-három kilométerenként frissítek, már csak azért is, mert a verseny frissítőállomásai ritkábban vannak, mint ahogy azt én szerettem volna.

Egy fotó erejéig visszamentem a standhoz, de addigra nem tudom hogy és miért, de végtelen nyugalom szállt meg. Végül is, mindegy,  max. közelebbi ismeretséget kötök a busszal, vagy inkább kiállok és felszállok a tömegközlekedési eszközök valamelyikére. Vittem is magammal a bérletemet.

Végül elérkezett a 9:30. A tömeg hömpölyögve elindult én koncentráltam piszokul, ne fussak a gyors indulókkal. Kicsit gyorsabban futottam, mint ahogy a hétköznapokon futottam, szépen előzött le mindenki.

De mivel tudtam, hogy így lesz, nem idegesítettem magamat. Nekem a cél az volt, hogy célba érjek és ne vegyen fel a busz.

A Budai alsó rakparton a szurkolók között várt Kriszti barátnőm. Amikor mondta, hogy ő most mégsem áll rajthoz 21 km-en, csak a 10 km-en,  és jön szurkolni, akkor azt kértem tőle, hogy bárhol álljon, ha meglát vizet nyomjon a kezembe. Megkaptam! Egy gyors ölelgetés és futottam is tovább. Köszönöm Kriszti!

Még mindig Budán voltunk, amikor egy másik ismerős szegődött mellém és egy darabig futott velem lassan, az én tempómban. Még beszélgettünk is közben. Olyannyira, hogy nem is emlékszem pontosan merre is futottunk. Már csak azért sem, mert nem néztem meg az útvonalat, otthon is felejtettem a térképet, mentem a tömeggel.

10 km-nél PB közeli időm volt, már előzgettem le versenyzőket, egy-egy első félmaratonos kollégának még én adtam erőt.

A Szabadság hídon lebegve futottam át, simábban ment, mint gondoltam.

"Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is"
(Marcus Aurelius)

Sajnos a 12 kilométer környékén a szokásos nyűgöm jelentkezett. Hiába vettem be széntablettát indulás előtt, az anyagcserém függetlenítette magát, ki kellett állnom pár percre és ezzel ki is zökkentem a ritmusból, nem tudtam már olyan jó tempóban futni, mint addig, lassabban mentem.

A Parlament környéki utcák nem lopták a szívembe magukat. Valahogy nem tudtam belőni a távolságot magamnak. Örültem, hogy végre visszatértünk a rakpartra, mert ott éreztem, hogy mennyi van még hátra és próbáltam az erőmmel számolni.

 A 18 km-ig nem is volt nagyobb baj, csak annyi, hogy addigra nagyon a mezőny vége fele voltam már, és kezdett meleg is lenne, na meg a legnagyobb baj a 18 volt, mert itt szokott jönni a holtpontom. Nem is volt ez most sem másképp, de osztottam, szoroztam és már csak 3 kilométer volt hátra, azt már fél lábon ugrálva is ki kell bírnom. Na jó, fél lábon nem ugráltam, de bele-bele sétáltam.

A Margit-szigetre visszaérve szinte méterenként szólt hozzám valaki biztatóan: már csak pár méter és bent vagyok. Komolyan mondom, ebből a szempontból sokkal jobb a végén lenni, mert hihetetlen mennyi biztatást és szeretetet kap az ember. Ráadásul a célba név szerint szólítottak, és még utánam is voltak versenyzők.

És megcsináltam. Az elejétől a végéig. Félmaratont futottam. Gyakorlatilag végig örömmel, mosolyogva.

Az eredmény? Nekem jó. Még így belesétálva is 8 perccel jobb, mint amit eddig produkáltam ilyen távon. 

"Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz... fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik"
(Johann Wolfgang von Goethe)

Sokat gondolkodtam, hogy vajon futónak nevezhetem-e magamat szintidő feletti eredménnyel. Aztán úgy döntöttem igen, mert nem tudom miért nem.

Az félmaraton utolsó kilométerein már nem az járt az eszembe, hogy mennyi van még hátra, hanem azon gondolkodtam, hogy mit kell csinálnom, hogy legközelebb jobb legyen.

Először is még javítanom az állóképességemet. Ha a 18. km környékén nem kezdek el belesétálgatni, talán még a szintidő is meg lett volna. Jön a nyár, jön az úszás, a bicikli, ezzel talán nem lesz gond.

Másodszor lehetőségeim szerint a tempómat javítanom kellene és nem elmismásolnom a nemszeretem intervall edzéseket.

 Kicsi fiam azt mondta nekem vasárnap reggel indulás előtt:

- Anya, nehogy érem nélkül gyere haza, mert akkor haragudni fogok rád!

- Nagyon fogok igyekezni - ígértem neki. De azért haragudni ne haragudj rám, mert én legalább megpróbáltam.

- Jól van, akkor úgy is büszke vagyok rád! - mondta ő.

De nem jöttem érem nélkül haza, úgyhogy nem haragszik rám és ha úgy érzi, büszke is lehet rám.

A hét első néhány napján, ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy vasárnap félmaratont futottam. Amitől tartottam, hogy a térdem, derekam rendetlenkedni fog, nos, meg sem kottyant nekik. Ellenben olyan izomlázam lett a combomban, hogy a lépcsőn háttal jöttem lefelé, birodalmi lépegető stílusban.

De szerencsére a keddi body art óra rendbe hozott. Pénteken újra a pályán voltam és futottam egy könnyed, jóleső 8,4 kilométert, vasárnap pedig folyt.köv.

Várnak az új kihívások: a Coca-Cola Női Futógála 2+5+10 kilométere és az év eseménye, már legalább is nekem  az Ultrabalaton,

Kellett nekem ez a félmaraton, hogy újra erőre kapjak, hogy újra célt találjak.

  Mindez 2014-ben......

A zalakarosi kiruccanás hatalmas lendületet adott. A következő héten a tervek szerint futottam hétköznap este, 4 és 6 kilométert. Csütörtökre a szokásos body art órámat terveztem. De mostanában valahogy nincs szerencsém a csütörtök esti órákkal, mert csak én vagyok a nagyon  lelkes, aki csütörtök este tornázni szeretne. Sebaj, lelki tornát tartottunk. Az is volt olyan jó.

Tudtam, hogy a héten nem is nagyon lesz több alkalmam a sportra, mert csajos hétvégét szerveztünk.

Pénteken munka után a nyakunkba vettük a várost és bűnt bűnre halmoztunk. Volt hamburger a Betevőben,habos, rumos mazsolás csoki, mandulás körtetorta a Csészényiben. Ó jaj, ez nem csaló nap, hanem csaló hétvége volt.

Szombaton nem siettük el a felkelést, aludtunk fél tízig. Aztán összeszedtük magunkat és elindultunk
Cserkeszőlőre, „semmitcsinálni” csak áztatni magunkat a meleg vízben.

Így is tettük. Azért, hogy a lelkifurdalásomat enyhítsem én az úszómedencében kezdtem, és ha jól számoltam, akkor azért kb. 1000 métert úsztam is. Utána egyik meleg vizű medencéből  a másikba vándoroltunk, közbeiktatva egy-egy szauna-kört is.Hedonizmus a köbön.

Már jól ránk esteledett, amikor rávettük magunkat, hogy indulni kéne haza. Kerülő úton. Kecskemét után letértünk az autópályáról és megálltunk a Csalánosi Csárdánál. Megkoronáztuk a napunkat, vagy nem is tudom, mit mondjak. Na jó, az étel felét hazavittük, ez legyen a mentségünk. Akkor még nem tudtuk, hogy jelzésértékű volt a rozé, amit rendeltünk inni.

Másnap jött a hír, hogy az  Ultrabalaton befutócsomagjában az a bubis Varga Rozé lesz, amit mi már leteszteltünk. Már ezért is megéri körbefutni a Balatont.

Persze a hétvégi dőzsölés megbosszulta magát és ezért csak saját magamat hibáztathatom. Mivel Cserkeszőlőn félredobtam minden eddigit, amit a meleg gyógyvíz és derekam kapcsolatáról tudtam, tapasztaltam. Kicsit sok volt a jóból és megfájdult, úgy ahogy már nagyon régen nem.  Így jár, aki nem tudja, hol a határ.

Ennek következtében a héten nem futottam. De vártam a nyuszit, hogy hozzon végül néhány kilométert nekem szárazon vagy vízben is.

Hozott is! Mivel még fájt a derekam, úszni merészkedtem csak. Volt időm, nem siettetem. Meg is lett az eredménye. 3100 m úszás. Távolsági csúcsot döntöttem. Ráadásul az úszómester kitartásomat látva, ellátott hasznos technikai tanácsokkal is. A derékfájásomat is a medencében hagytam.

Mostanában a hitem is új dimenzióba került. Nem tudom miért, de ez van. Vasárnap is templomban voltunk, és a feltámadásról, az új életről szólva egy sírról és az abból, egy fa formájában fakadó új életről volt szó. Megfogott a dolog. Már a misén tudtam, hogy merre fogok futni húsvétkor. Elindultam. Megtaláltam. A nyugalmat is.

Azért foglalkoztat a dolog, hogy miért kapok másodszor is ihletet a templomban a futásra. Talán egyszer megtudom.

Hosszabbat szerettem volna futni, mert csak 8 km lett a vége. De a józan eszemre hallgattam, mert ugye tegnap még nem volt túl kecses a mozgásom. Nagyon lassú volt, totális pulzuskontroll alatt. De volt helyette napsütés, madárcsicsergés, éledő természet, Duna part. Jó volt ez így. Még akkor is, ha itthon azért pöröltem magamban az elmaradt 2 kilométerért. Majd a héten bepótolom.

De ha a múlt hét hétköznapjain ténylegesen nem is futottam, azért ott volt ám a gondolataimban.A Bátor Tábor és az Élménykülönítmény kampányunkkal megjelentünk a munkahelyi sport magazinban és a intranetes portálon is.

15 perc hírnév, de jól esett. És akkor jöhet a szokásos, hogy másoknak is lehetősége legyen ebben részt venni:

Csak BÁTRAN....!

Az Urbán Challenge csapatával jótékony céllal állunk rajthoz a 2015. május 30-31-i Ultrabalatonon a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány élménykülönítményeként tagjaként.
Kérlek támogass bennünket.
Hidd el, sok kicsi, sokra megy. 1000-2000 forintnyi adományod biztosan jó célt szolgál, a beteg gyerekek arcára mosolyt csal, reményt és hitet ad.

Adományaidat ezen a linken keresztül juttathatod célba:

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

 Képek:   lelekmozaikok.cafeblog.hu, www.wellneshetvege.hu, www.csalanosicsarda.hu, www.facebook.com/Ultrabalaton

Az úgy kezdődött, hogy már nagyon-nagyon kívánkozott egy kikapcsolódós hétvége.
De hova is menjünk? Régebben többször voltunk Zalakaroson, szeretjük ezt a nyugodt kisvárost.
Tavaly nem voltunk, hiányzott is már.  A sors, mint oly sokszor, most is megoldotta a kérdést.
A munkahelyi portálon köszönt rám a megoldás, szuper kedvezményes lehetőség a Hotel Venus &  Aphrodite szállodában. Akkor legyen, aminek lenni kell.

Úgy időzítettük, hogy anyukám születésnapi ajándéka legyen ez az utazás.

Ajánlatot kértem, foglaltam, megvettük a buszjegyet. Bizony! Busszal mentünk, amit rettentően
élveztek a gyerekek. Is. Meg én is. Kényelmes volt, nem kellett a vezetésre figyelni, két és fél óra
alatt Zalakaroson voltunk. Végig gurultunk a Balaton mellett. Persze, hogy az Ultrabalatonon járt az
eszem. Végre a Körösvölgyi-hídról rendesen láttam a Balcsit, mert eddig csak személyautóval jártunk
arra, és abból csak a korlátot lehet látni.

Már az elindulásunk is jól kezdődött. Szinte már el is felejtettem, milyen jó érzés, amikor az emberrel figyelmesek. Két gyerek, nagy bőrönd, vonat, metró, busz, utazás. Gödön egy fiatalember kivette a kezemből és feltette a bőröndöt a vonatra. A Nyugatiban egy lány a gyerekeket segítette le, egy másik fiatalember a bőröndöt. Gyerekek meg is jegyezték, hogy hordárokat rendeltem-e mindenhova. Aztán a mozgólépcsőn egy férfi a kislányom kezét fogta meg és segített. Csekély háromnegyed óra alatt ennyi jóság.

Egy szó, mint száz, megérkeztünk a szállodába. Korábban, mint a szobafoglalás lenne, de ez nem okozott gondot, barátságosan fogadtak bennünket és el is foglalhattuk a szobánkat. Akarom mondani, birtokba vették a gyerekek, a maguk módján a szekrényeket csekkolták először. Ebédidő lévén elmentünk enni is. Mintha nem is két éve lettünk volna itt, mind a két gyermekem otthon érezte magát. A kiadós ebéd után pihenésnek lett volna következni. Anyukámnak igen. A két fiatal birtokba vette a szálloda játszószobáját.  Egyébként egész ottlétünk alatt központi szerepet töltött be ez a helyiség. Gyakorlatilag önállóan jöttek, mentek a szobánk és a földszinti játszószoba között. Nagy örömünkre, mert így azért nekünk is könnyebb volt. Kisfiam új oldaláról mutatkozott be, mint zongora virtuóz. Remélem, hogy ezt a szálloda vendégei nem vették annyira zokon.

Én pedig mi mást csinálhattam volna ebéd után, mint futni mentem. Nem teli hassal, ne aggódjatok, tudtam, hogy mi lesz a délutáni program, ennek megfelelően én csak könnyűt ettem.

Két évvel ezelőtt rengeteget futottam a környéken. Visszahúzott a szívem a kedvenc helyekre, bár a két napba lehetetlen volt bezsúfolni, maradtak a fő kedvencek. Rögtön a kihívással kezdtem. Irány a  kilátó a hegy tetején.

Megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális, hogy egyből a legnehezebbel kezdem. Aztán futás közben rájöttem, hogy nagyon is normális vagyok. Minden előzetes előrejelzés ellenére gyönyörű idő volt. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, jó levegő. Á, nem lehet leírni az érzést. És igen! Felfutottam. Lassabban, mint két éve, talán többször is megálltam, de fent volna. Egyértelmű, hogy nincs veszve még semmi. 

A kilátónak is csak a második szintjéig merészkedtem fel. Hiába na, a magassághoz való viszonyom nem változik.

Futás után irány a wellness. Úszás, szauna, meleg víz. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Meg is éheztünk a vacsorára. Még szerencse, mert nagyon szomorú lettem volna, ha éhség híján nem tudtunk volna enni. A szálloda konyhája arról nevezetes, hogy saját farmja van, ahonnan az alapanyagok származnak.  Alapvetően én is odafigyelek a konyhában, hogy mit hol veszek, honnan származik, milyen a minősége, de érezhető volt különbség az ételeknél. Semmi flancos különlegesség, igazi jóízű ételek, a rostélyos szétomlik a szádban, a saláta friss ropogós, a túrónak túró íze van, ha  már Zalában vagyunk, természetesen van dödölle is.

Meglepetés is volt! Felköszöntötték anyukámat, akinek aznap volt a születésnapja.

Ezután más már nem is hiányzott, csak az alvás. Itt volt az egyetlen problémás rész az ott tartózkodásunk alatt. Mint később kiderült egy kései vendég  olyan zörgést rendezett, hogy nem tudtunk aludni.  Szóltunk a recepción is, azonnal kezelték a panaszunkat. Nem is akárhogyan! A kellemetlenségért fájdalomdíjként kaptam egy 30 perces DermaLife kapszulás  kezelést. Tankönyvbe illően kezelték a panaszunkat. Le a kalappal előttük. Mert ugye  minden jó, ha a vége jó.

Elérkezett a reggeli ideje is szombaton. A kenyér friss meleg házikenyér, a tejnek színe van, a töpörtyű olyan, amilyennek lennie kell (szerintem), házi kolbászok, szalámik, házi sajtok, kinek-kinek  ízlése szerint. Kánaán.

Délelőtt pedig kikocsiztunk a  Garabonciás Farmra, ahonnan származnak az asztalra kerülő finomságok. Bár a gyerekeknek már nem újdonság a tanya, az állatok,  mégis mindig kitörő lelkesedéssel fogadják, amikor ilyen helyen vagyunk. Voltak pipik, reggel született malackák, nyuszi simogatás és lovaglás. Nem pónin, hanem nagy lovon, név szerint Ladyn. Ezt persze nekem is ki kellett próbálni. Na meg az elektromos quadozás sem kellett kérvényezni.

Ebédre haza is értünk, és bár azt hittem, hogy a kiadós reggeli után a gyerekek nem lesznek éhesek, tévedtem. Most nem mentünk el sehova, hanem a szállodában ettek, aztán irány az a bizonyos játszószoba. Nem is kerültek elő egészen addig, még én vissza nem értem…. természetesen a futásból. Szombaton is cipőt húztam és az ellenkező irányba indultam, egy másik kedvenc útvonalamra. Galambok -  Banyavölgy – Zalakaros. A képek önmagukért beszélnek.

Futás után felhasználtam az a bizonyos ajándék DermaLife kapszulás kezelést. Fél óra pihenés, masszírozó ággyal kombinált infraszaunában. Mesés volt és utána jutott még idő a fürdésre is.

Vacsora után zaj nélküli pihenés, tévénézés, alvás.
Vasárnap sajnos véget ért a móka. Reggeli után kijelentkeztünk, ahogy kell. Itt is csak jókat tudok mondani, mert ha szólunk, maradhattunk volna a buszunk indulásáig a szobában. Jó néhány  szállodában voltam már, de ilyet még nem tapasztaltam. Végül is csak a csomagjainkat hagytuk a szállodában. Így is terveztem a vasárnap délelőttöt.

Játszóterezés kifulladásig. Cukrászda töltésnek. Irány haza.

A buszon nem is volt semmi probléma, aludt a csipet csapat hazáig.

Aztán Budapestre érve véget ért az álom. Nem közlekedett a metró, buszra kellett átszállni. Nem
alacsony padlósra. Nagy bőrönd. Két gyerek. A vonat is a  régi volt. Újabb cipekedés. A pont a z i-re
az volt, amikor leszállásnál egy férfi inkább átment a másik ajtóhoz, nehogy segíteni kelljen. No comment. Szerencsére a Zalakaroson eltöltött két nap feltöltött annyira, hogy ezen csak nevetni tudtam.

Hazafelé jövet, amíg mindenki aludt az én agyam először azon járt, hogy mikor jöjjünk legközelebb  vissza, mert nem kérdés, hogy jövünk.

Aztán a Balaton mellett zötyögve pedig a ismét a májusi Ultrabalatonon jártak a gondolataim. Hol, és mennyit fogunk futni? A déli part az tuti Bátor Tábor Éjszakás Élménykülönítmény Műszak lesz. Szeretek éjjel futni. Jó lesz, tudom biztosan.  Az is örömmel tölt el, hogy jó ügyért futhatunk.  Szeretném, ha minél több ember értené és érezné ennek a lényegét. Ez az a helyzet, ahol tényleg mindenkinek jó. A beteg gyerekeknek  azért, mert az adományokból ingyen táborozhatnak és  átélhetik azokat a kalandokat, ami egészséges társaiknak természetes. Aki adományoz – akár  mennyit, pár száz forint is sokat jelent -, az magénak  tudhatja az „adni jó” örömét és azt, hogy  mosolyt varázsolt egy beteg gyerek arcára.

Mindez csak néhány gombnyomás ezen a linken:

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

 Mi meg… FUTUNK. Sokat.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Csak BÁTRAN....!

Az Urbán Challenge csapatával jótékony céllal állunk rajthoz a 2015. május 30-31-i Ultrabalatonon a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány élménykülönítményeként tagjaként.
Kérlek támogass bennünket.
Hidd el, sok kicsi, sokra megy. 1000-2000 forintnyi adományod biztosan jó célt szolgál, a beteg gyerekek arcára mosolyt csal, reményt és hitet ad.

Adományaidat ezen a linken keresztül juttathatod célba:

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

Forrás: www.zalakaros.hu, www.hotelvenus.hu, alfamasszazs.hu

Képek: www.alfamasszazs.hu, www.ohb.hu, www.ultrabalaton.hu, www.batortabor.hu

A múlt héten ünnepeltem a 3. szülinapomat. Pontosan három évvel ezelőtt március 15-én húztam fel ama bizonyos piros futócipőt.

Most az a tipikus félig üres, félig tele pohár esetét érzem. Hogy miért? Tavaly ilyenkor a félmaratonra készültem. Huhh,kimondva is borsódzik a hátam. Én, aki tornából fel volt mentve az iskolából. És sikerült. Félmaratonista lettem. Aztán a múlt év második felében valami félrecsúszott. Az egészségem valahogy vakvágányra futott. Az őszi futószezon, a második félmaraton törölve lett. A tél is  megtette hatását, októbertől nátha, köhögés, arcüreg gyulladás váltotta egymás. Majd ahogy a jég olvadozott, úgy olvadozott a béklyóm, ami a futásomat gátolta. 5, 6,7,8,9,11 km. Lassan, fokozatosan nő a táv. Újra 10 km felett vagyok.

Úgyhogy az pohár egyértelműen félig tele. Százszor többet futok, mint három éve, amikor talán ha száz métert tudtam futni. Ja, hogy 20 km is. Na és. Az mostani csak felével kevesebb, nem igaz?

Szerdán csak a szokásos rövidke távomat futottam. Igazából cipőavatás miatt muszáj volt elindulni. Előző este valahogy nem sikerült eleget aludni. Így aztán kénytelen kelletlen voltam megállapítani,hogy 40 felett már a tested diktál, hiába menne a lelked. muszáj volt felavatni a cipellőt. Olyan jól sikerült, hogy telibe trappoltam egy nagy adag kutyasz@rba.

Vártam a szombatot, mert az OrszágFutásra készültem. Időjósok szép idővel kecsegetettek. Hát, mellélőttek. Egész álló nap esett. Nem indultam el. Jobban tartottam a megfázástól. De ha már ilyen nedvesre sikeredett ez a nap, hát rajtam ne múljék, ha a víz az úr. Elment úszni. 2500 m. Alakul ez is.

Vasárnapra végre megjött a jó idő is. Így aztán betartottam az ígéretemet. Hazafutottam. Göd-Dunakeszi-Göd, 10 km, de kerültem egyet és 11 km lett a vége. Boldog 3. futószülinap!  Ismét 10 km felett vagyok.

Bátor Táboros Balaton kerülésünk során, már utunk  12% örökbe adtuk.  Nagyon szépen köszönjük a támogatásokat!

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

Elhagytuk Balatonalmádit, nemsokára váltunk Alsóörsön.
" Alsóörs Veszprém megyei község a megye Balatonfüredi járásában, a Balaton keleti medencéjének északi partján. Szomszédos települései Balatonalmádi, Lovas, Paloznak és Felsőörs. Szőlővel beültetett lankáin kezdődik a csopaki borvidék. (Google)"

Te is részese lehetsz a kalandnak. Olyan kalandnak, amelyben mindenki mosolyog és örül. Futni jó: mi körbefutjuk a Balatont.. Adni jó, Te adományozol. Gyereknek lenni jó: a Bátor Tábor pajtásainak élményt szerzünk, mosolyt csalunk az arcukra.

Kérlek, támogassátok Élménykülöníményünket. Fogadj örökbe egy kilométert. Támogasd a Bátor Tábort. 1000-1500 Ft kicsi összeg, de sok kicsi sokra megy. A befolyt összeget a Bátor Tábor teljes egészében a beteg gyerekek táboroztatására fordítja. Így évente 700 beteg gyereknek lehet olyan élményben része, mint egészséges társaiknak. Ez mindennél többet ér!
Néhány gombnyomással ezen a linken keresztül tudsz adományozni: http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

 
Bármiben bizonytalan vagy, kérdésed lenne a futásunkkal vagy a támogatással kapcsolatban, keress meg bátran!
Köszönjük!

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Csak BÁTRAN....!

Az Urbán Challenge csapatával jótékony céllal állunk rajthoz a 2015. május 30-31-i Ultrabalatonon a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány élménykülönítményeként tagjaként.
Kérlek támogass bennünket.
Hidd el, sok kicsi, sokra megy. 1000-2000 forintnyi adományod biztosan jó célt szolgál, a beteg gyerekek arcára mosolyt csal, reményt és hitet ad.

Adományaidat ezen a linken keresztül juttathatod célba:

http://www.elmenykulonitmeny.hu/banki.dora

 Képek: http://www.sneakerbox.hu, kecskebokor.blogspot.com, imgkid.com, barbee.blogger.hu, mediatica.ro