A múlt hét a nagy rádöbbenések és a szívfájdító döntések hete volt. Szerdán visszamondtam a Vivicitta nevezést, mert a derék-dolog miatt esélytelen voltam a táv teljesítésére. A lemondás akkor még nem realizálódott, de vasárnap kimentünk szurkolni a Férjnek, és ott, a sok-sok ezer futót nézve rettenetesen rossz érzés volt arra gondolni, hogy ha nincs ez az egész, akkor most én is ott lennék. Sőt, ha az eredeti tervem sikerült volna, akkor nem a 10 km-t futottam volna, hanem az első hivatalos félmaratonomat. (Nyilván megvan ennek a helyzetnek is a maga oka, igyekszem rájönni, hogy mi. Egyelőre kevés a siker.)

Az a része nagyon felemelő volt, hogy Férj megint számomra felfoghatatlan idő alatt futotta le a távot, jó volt a Legkisebbel szurkolni neki, lepacsizni sok futóval. Sosem álltam még a "másik oldalon", és nagyon örülök, hogy ott voltunk, és erőt adtunk, akinek szüksége volt rá.

Pénteken ellátogattam az endo-dokimhoz, és itt jött el az a pont, amikor tőle kijőve azon gondolkodtam, hogy mégis, kit akarok én átverni? A diétát nem tartom rendesen, mozogni nem mozgok, akkor mégis, mitől várom a csodát?

Summa summárum: a pofonokat megkaptam, itt az ideje, hogy tanuljak belőlük.