Sok víz folyt le azóta már a Dunán, azaz inkább hullámzott a Balatonban.

2014-ben egy álom valóra vált. Azóta tudom, hogy az szép álomnak is vannak fokozatai, és 2015-ben minden tekintetben sokszorosan felülmúltuk az első Balaton körünket. Mert igaz a mondás, ismétlés a tudás anyja. De ez a visszaemlékezés az első körről szól és annak idején már megírtam az első blogomban.

Lassacskán elcsöndesednek az Ultrabalaton lázában égő közösségi oldalak. Visszaáll a hétköznapi rutin. Nálam is így történik, ülepednek a dolgok és most már  tollat, akarom mondani billentyűzetet is merek ragadni, nehogy kilógjak a beszámolók sorából. Mivel érzéseim, élményeim egészen máshogy hatnak leírva, legalább is én nem tudom azt kifejezni, amit érzek, így inkább próbálom a tényekre alapozva leírni, mit is éltem át a múlt hétvégén.

Az úgy kezdődött, hogy tavaly már egy év futómúltat magam mögött tudva, sokkal érdeklődőbben követtem a futótársadalom eseményeit, többek között az Ultrabalatonét is.

Tudni kell rólam, hogy „nekem a Balaton a riviéra”, nem tudom elképzelni a nyarat nélküle, de imádom a nyugodt őszi és a fagyos téli Balatont is, legyen szó vitorlázásról, strandolásról vagy korcsolyázásról.

Nem nehéz elképzelni, hogy nyughatatlan futó lelkem hogyan érzett, amikor előző évben szembesültem ennek a versenynek a létezésével.

És jöttek a beszámolók, egyik a másik után. Bogár a fejben elkezdett rágni. A pontot a mondat végére  a Mindent a futásról nőknek blog számolója tette. Akkor tudtam, ez kell nekem! Osztottam, szoroztam és arra jutottam, hogy 10 emberrel és lelkesedéssel teljesíthető.

2013 augusztusában indultunk a Suhanj éjszakai futáson. Ott megízlelhettem a non-stop éjszakai futás ízét is. Belém vésődött.

Egy szó, mint száz alig múlt el a 2013-as Ultrabalaton őrület, már el is kezdtem a szervezést.

A hosszú szervezési idő alatt volt hideg is, meleg is. Volt lelkesedés, volt érdektelenség, csapattagok gondolták meg magukat és szálltak ki, de a keménymag megmaradt.

Egy régi barát a buszunkat biztosította látatlanba, még az időpont publikálása előtt.

Vártuk decemberben, hogy kitűzzék a dátumot. 

 Igyekeztünk, hogy az elsők között nevezhessen a csapat, a nevezési díjon spórolandó. Nem volt egyszerű a dolog, mert mindenki így tett és nem sok hiányzott, hogy lecsússzunk a kedvezményes díjról.

Gyorsan találtunk kedvező szabad szállást is.  A szervezés gyakorlati részével készek voltunk nagyon hamar. Április elsején még feltettük azt a bolondos kérdést, hogy biztos akarjuk-e, mert ugye akkor volt a nevezési visszamondásának határideje.

Eltökéltek voltunk. Készültek a váltások forgatókönyvei egymás után. Ki mennyit fut, ki futja a hegyi szakaszt, ki fut éjszaka, kinek lesz több, kinek lesz kevesebb.

Aztán eljött május vége és amiről eddig csak álmodoztunk és beszéltünk, az valósággá vált.

Az utolsó héten már csak az időjárás miatt paráztunk.

Ne legyen meleg! Kérlek Istenem, NE LEGYEN MELEG!
Nem lett.

Kérlek Istenem, NE ESSEN AZ ESŐ!
Nem esett.

A szél miatt már nem reklamáltam.

 2014. május 31. péntek. Indulás Balatonaligára.

Én már csütörtökre szabadságot vettem ki, hogy pihenjek, készülődjek. Reggel még elmentem úszni levezetésként, aztán pakolás meg ugye a családot is el előre el kellett látni erre a néhány napra.

Pénteken korai indulást terveztünk, hogy legyen időnk akklimatizálódni. Azt terveztük, hogy lemegyünk, megebédelünk és hangolódunk. De ugye ember tervez…..

Nem indultunk korán, fél tíz helyett csak negyed tizenkettőkor, mert egy baleset miatt dugult Budapest és mi nem akartunk a dugóban ülni.

Egy rövidke szentendrei városnézés után Krisztit is megtaláltuk és felvettük. Akkor most már tényleg irány a Balcsi.

Csak hát sajnos a Balaton nem Székesfehérvárnál van. Odáig bírta a busz, ott aztán se kép se hang. 

Álltunk a sztráda szélén és én számoltam.

Először azért, hogy nehogy felrobbanjak idegességemben.
Aztán azt számoltam, hogy hogyan tudjuk megoldani a váltásokat.
Végül, azt is számoltam, hogy mikor érnek utol bennünket a többiek a másik busszal.
És persze imádkoztam, hogy kicsi legyen a baj.

Végül trélerrel bevontattak Székesfehérvárra. Jó móka volt, buszban ülve, trélerrel gurulni.

Eredetileg úgy terveztük, hogy két busz és egy személyautó lesz a kísérő. Szép egyenletesen elosztva a szakaszokat, mindenkinek nagyjából egyforma pihenőidővel, kényelmesen a buszokkal. át nem így lett.

A busz nem indult, mi átszálltunk a másik buszba, ami beért bennünket Székesfehérvárnál. Busz helyett egy személyautóval lettünk többen.

Még el sem kezdődött a verseny, máris újraterveztünk. Atyaég! Ha így kezdünk, mi lesz később.

Nem értünk le korán, nem ebédeltünk sült halat…. Elfoglaltuk a szállást és mentünk a versenyközpontba. Már éreztük a bizsergést, a bulit, az autó miatt érzett feszültségem csillapodott.

Nem maradtunk sokáig, megettük a tésztánkat, ismerkedtünk a rajtkapuval és indultunk vissza a szállásra. Azaz dehogy vissza. Ha már az ebédnél kimaradt a sült hal, akkor legalább este szerettük volna pótolni. De nem sikerült, ki kellett egyeznünk a halászléval. Finom volt nagyon.

A szálláson még egy utolsó stratégiai megbeszélés a buszhelyzet ismeretében, aztán pihenés, mert hamar itt a reggel. Én mint a bunda aludtam, kipihentem ébredtem az óracsörgés előtt.

Gyors reggeli, pakolás és indulás a starthoz. 8:45 volt a hivatalos indulási időnk, végül öt perc késéssel 8:50-kor indult a csapat. Néhány méter közös futás után útjára engedtük első futónkat. Mi pedig a busszal indultunk Csopakra, ahol a harmadik váltás volt. 

Nagyon hamar odaértünk, leültünk kávézni, gyönyörködni a Balatonban. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez lesz az első és utolsó ilyen nyugalmas pihenés és kávézgatás a következő 24 órában.  A másik busz kiesése miatt, nekünk buszosoknak sajnos nem volt több lehetőségünk, hogy ilyen kényelmesen együnk-igyunk. Legközelebb Balatontördemicen volt valamennyi időnk, de ott is csak kutyafuttában tudtunk enni, ráadásul több, mint felejthető volt az étel is.

A következő váltásnál én következtem. Balatonfüreden. Nagy örömöm volt, hogy ez a szakasz az enyém lehetett. Kamaszkoromban nagyon sok nyarat töltöttem itt és emlékeztem nagymamámra, aki bár szanatóriumba járt ide évekig, azt nyaralásként élte meg. Elfutottam Aszfőig, utam a sajkodi elágazás felé vitt, ami szintén kellemes emlékeket idézett fel bennem. Biciklivel néhányszor megtettem ezt a távot néhány éve.

Aszófőnél én visszaültem a buszba és mentünk a csapat után a gyönyörű Balaton-felvidéken. Ha választhatnék, egész biztosan lenne errefelé egy nyaralóm. De mivel nincs, így csak a futókat csodáltam, ahogy képesek voltak a hegyeket legyőzni. Nekem ez nem megy, és igen kicsi az esélye, hogy valaha menni fog.

Mentünk váltópontról váltópontra, de már nagyon éhesek voltunk és vágytunk egy kis meleg ételre. Végül Balatontördemicen volt háromnegyed óránk enni. A leves finom volt, a többi felejthető. A futónk gyorsabb volt, mint a szakács és a pincér, menni kellett neki váltani. Becsomagoltattuk és vittük a doggy packet.

A következő szakaszom a Balatongyörök Gyenesdiás szakasz volt. Az indulás előtt szerettem volta elmenni bizonyos ügyleteimet elvégezni, de az útszéli vendéglátó egység, bár szemmel láthatóan  fogyasztó vendégek voltak bent, a futók előtt zárva tartotta ajtaját. Sebaj, a golfpálya szélén tökéletes bokros terület virított. Ez van, kicsikre ugye nem adunk.

Nagyon kellemes szakasz volt ez is. A végére már egészen besötétedett, de útközben madárcsicsergés volt a zenei kíséret. Legalább is a nagyobb részben, mert valahol buli volt és egy darabon mulatós zenére futottam, sőt halkan megsúgom dalolgattam is magamban futás közben.

 Keszthely után hosszabb pihenő következett, mert csak Balatonmáriafürdőnél volt jelenésünk. Egy rövidke alvás a busz mellett hálózsákban… megfizethetetlen. Minden másra ott a Master Card.

Alsóbélatelepi váltóponton, bevallom megijedtem. Az ott leváltott csapattársunk nagyon rosszul nézett ki. Azon gondolkodtam, lehet meg kellene keresni az orvost. De végül adtam egy Normolytot és vártunk. Volt még neki egy 8 km-es szakasza kb. három óra múlva.

Azon gondolkodtunk, ki tudná lefutni. Végül telefonos egyeztetés után abban maradunk, hogy 4-4 km-t ketten még be tudunk vállalni, végső esetben elfelezzük a távolságot.

A Fonyódliget és Balatonboglár szakasz megint az én szakaszom volt. Sűrű, sötét éjszaka, visító szélben.  Biztos nem vagyok normális, de élvezetem. Bár volt egy szakasz, ahol attól tartottam, hogy a szél rám dönti az útszéli fát. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy mégiscsak szükség van legalább egy biciklis kísérőre az éjszakai szakaszokra. Most elvetettük az ötletet, mondván, hogy mások is lesznek és rövid szakaszokat futunk.

Az éjszakai szakaszom nagyon hamar véget ért. Kicsit rövidebb is volt a kiírtnál és én is formában voltam. Olyannyira, hogy a váltópontnál csak annyit mondtam: Ne már, vége van?

Nem, az nem lehet, kell még nekem kilométer. Így aztán megfogalmazódott bennem a B terv, azaz, hogy elkísérem gyengélkedő futónkat, mert ő le szeretné futni a maradék 8 kilométerét. Elkísérem hát. Tartjuk a kapcsolatot a busszal, ha nem megy, akkor az A terv lép életbe és felezzük a szakaszt.

Így aztán Balatonszéplak és Siófok között szépen lassan, már világosban lekocogtuk azt a bizonyos 8 kilométert.

Nem tudom hogyan csináltam. Másfél-két óra pihenéssel az elmúlt 24 órában 28 kilométert futottam. Ennyit, ennyi idő alatt, így soha nem toltam le. És nem voltam fáradt. Nem tudom, honnan volt bennem ennyi energia, de magam is meglepődtem. És nem csak én. Minden a tízen életünk legjobbjait, leghosszabbjait futottuk a saját szakaszainkon.

Már csak a befutónk volt hátra. Nem mondom, hogy életem legjobb futása volt a befutó. Én már fáradtan, lenyújtva, a két lány elpörögve, sprintelve. Az utolsó 50 méter sprinten, ami után beestem a célba sikerült jól meghúznom a combizmomat . De ez legyen a legnagyobb bajom. MEGCSINÁLTUK!

 Aztán összeraktuk romjaiból a buszt (és még én veszekszem a gyerekekkel, hogy rendetlenséget csinálnak!) és elindultunk haza,otthagyva lépéseinket a 212 kilométeren.

Nem feledkezhetek el a PCOS Alapítványról sem, mert három csapattársamat nekik köszönhetem.

Végül pedig hagy fejezzem ki itt minden elismerésemet azoknak a futóknak, akik egyedül, vagy párban futották körbe a magyar tengert. Még így, a kicsiből is érzékelhető, hogy ez emberfeletti teljesítmény. Az én szemembe egytől egyik hősök vagytok! Gratulálok! És mindenkinek, aki futott az Ultrabalatonon.

Köszönet jár a szervezőknek is,akik gyakorlatilag zökkenőmentesen lebonyolították a versenyt.

Mesélni kellene még, hogy mennyi baráttal találkoztam, és mennyivel nem, mert oly nagy a Balaton, és nem futottunk össze.

Mesélhetnék a sok feleslegesen vitt holmiról is.

De már így is hosszúra kerekedett.

Nincs mese, ezt át kell élni, legalább egyszer minden futónak, hogy teljesnek érezze magát.

Most egy kicsit ürességet érzek. 

Valami véget ért….. Remélem, nem örökre. Valahogy még nem volt arra erőm, hogy leszedjem a szalagot a kezemről, mert akkor tényleg vége, legalább is egy időre.

Még meg sem száradtak a nem éppen finom női illatot árasztó futóruhám, már a jövő évi tókerülésen gondolkodok, nagyobb távokat vállalva, kisebb csapatban, a 2014-es Ultrabalaton tapasztalatain okulva, kicsit máshogy szervezve a váltópontok közötti fuvarokat, és a biciklit nem otthon hagyva.

De ez még a jövő zenéje. Most még jó ideig meg kell elégedjek az emlékek felidézéséve.

"Egy hatalmas és diadalmas erőfeszítés csúcsán... miközben az erek vadul lüktetnek koponyádban, hirtelen minden elcsendesedik benned. Minden világosabbnak, tisztábbnak tűnik számodra, mintha egy hatalmas fényszóró sugara járná át testedet. E percben meggyőződéssel hiszed, hogy végtelen erők birtokában vagy. Ha akarsz, akár repülni is tudsz. Nincs nagyszerűbb az életben, mint ez a fehéren izzó pillanat - és hajlandó vagy újból akár évekig is dolgozni, hogy ismét megízleld."

Jurij Vlaszov

orosz súlyemelő világbajnok

 Update: A 2015-ös Ultrabalatont a Bátor Tábornak ajánlva futottuk. Fantasztikus élmény volt! Beszámoló hamarosan!