A jól megszokott szervezésben 2015. augusztus végén a Csallóközben szálltunk ismét hajóba.

Rácsodálkoztunk, hogy 200 kilométerrel feljebb, mennyivel másabb arcát mutatja a Duna.

A második meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a kenukat és egyéb felszereléseket egy dunakeszi csapat biztosítja nekünk.

Áteveztünk a Nagy-Dunán és a kis sziget mögött mesebeli táj fogadott minket, ha magasból néztünk volna le, láthattuk volna a Csallóköz vízi labirintusát. Mivel mi a kenuban ültünk, a képzeletünkre bíztuk ezt.

Készültünk meleg ruhával, sok ruhával, mert bizonytalanok voltunk az időjárást illetően. Aztán a már megszokott módon a nap is kisütött nekünk.

Izgalmas volt a túra. Újdonság erejével hatott a hajók átemelése a gátakon. Mindenki ki a hajóból, aki bírja, fogta és emelte át a hajót a gátakon, majd megint mindenki be a hajóba és evezés tovább. Ha jól számoltam ötször ismételtük ezt a produkciót. A gyerekek szempontjából jó volt, mert megtörte a monotonitást.

Gyönyörű helyeken jártunk megint. Déli pihenőre a szlovák oldalon, Nagybodak községben kötöttünk ki.

Kicsi fiam egy szakaszon átvette az irányítást a hajóban és rögtönzött edzést tartott nekem, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy nem sárkányhajóban, hanem egy túrakenuban ülünk. – Elöl a lappppát! – utasítással indított. Koppintottóztunk, gyorsítóztunk, lehagytunk mindenkit.

Rácsodálkoztunk arra, hogy mennyire tiszta a Duna vize itt. A meder alján láttuk a vízi növényeket ringatózni. Csak a kis hableányt kellett volna odaképzelnünk és máris meseországban lehettünk volna. Kis palackban hoztunk is haza vizet. Ivóvíz tisztaságú volt.

Észre sem vettük, hogy elrepült az idő, délután öt óra körül értünk vissza Dunaremetére.

Ha evezés, akkor halászlé. Dunaremetén is ez volt az evezés utáni menü, Hiába na, a víz mellé hal dukál.

Ha már sötétben indultunk. Visszafelé a szélerőművek piros lámpái világítottak az út mellett, mintha óriások szemei lettek volna.

Altatóra természetesen nem volt szükségünk.