Majd' egy év telt el, azóta, amióta. Volt közben sok jó, sok rossz és sok mindenféle is.

A korábbi posztomban megénekelt érdekes nevű lumboischialgiáról májusban kiderült (sok-sok utánajárás meg pénzköltés után), hogy az bizony gerincsérv, nem is egy, hanem rögtön kettő: L4-5 és L5-S1 csigolyák közötti.

Ez a tény meghatározta az elmúlt évemet, főként a mozgás szempontjából (kb. annyira vagyok fürge és hajlékony, mint mondjuk egy fogas, csak sajnos nem vagyok annyira vékony). Szerencsére a reumatológus nem kezdte el hegyezni a szikéjét a leleteim láttán, hanem gyógytornát ajánlott a bajomra.

A gyógytornász keresés nem volt egyszerű mutatvány, hiszen sokan ajánlottak gyógytornászokat. Végül a tendereztetés gyakorlatához folyamodtam (persze csak itthon, magamnak, egy Excel tábla segítségével). A "versenyt" Rajnay Kata nyerte, aki a gyógytorna mellett manuál- és tape terapeuta is. És akárhány képet láttam róla az interneten, mindegyiken mosolygott. :)

Kata, a Gyógytornászda szülőanyja. Szakmailag profi és a képek alapján kialakult első benyomásom is maximálisan megerősödött: odafigyel rám, segít, instruál és a gyakorlatok közben nagy egyetértésben és oltári röhögések közepette tárgyaljuk meg az élet fontos dolgait. Imádom, ahogy a bal karjával gesztikulálva magyaráz, miközben a jobb karjával a derekamat tartja, és a mondandójába be-beszúr egy "fenék szorít! vagy egy "tartsd lent a medencéd!" megjegyzést. :)

Augusztusig rendszeresen jártam hozzá, majd következett egy hosszabb szünet, mert a panaszaim nagyjából elmúltak. A derekam nem fájt, vagy csak annyira, hogy a hétköznapi tevékenységeimben nem akadályozott, de azért a sport újrakezdéstől még messze voltam. Néhány hete újra előjött a fájdalom, de megelőzendő a nagyobb bajt, újra elkezdtem Katához járni. Mostanra ott tartunk, hogy márciusra megerősítem magam annyira, hogy lassan, óvatosan, edzői felügyelet mellett újrakezdhetem a futást.

Amire szükség is lesz, hiszen májusban Ultrabalaton level 2.0 :)

Egy szó, mint száz, bebizonyosodott ama bölcs mondás igazsága, a két lóról és egy fenékről.

Bárhogy osztom be minden percét a napomnak, hiába érzem néha úgy magam, mint a nyuszi abban az elem reklámban, nem fér bele a 24 órába vagy 7 napba mindaz, amit szívem szerint tennék.

"gyerekmunkamosásfőzéstakarításvasalásanyanőegyedülóvodaiskola"
"tanulásjátékkarácsonyikészülődésénidőéletmódportolnikénefáradtvagyokALUDNIKÉNE".

Készültem, nagyon készültem, hogy felmegyek a Lovagra a kereszthez.

Az október 23. környéki napokat évek óta, mondhatni hagyományosan Zakopanében töltjük. Idén sem volt ez másként. Talán csak annyiban, hogy a családi sétálgatásokról lemondva, idén magasra szerettem volna törni, egészen a Giewont keresztjéig.

Az elmúlt néhány év időjárási statisztikáját figyelembe véve, jó eséllyel készültem. Mindig  gyönyörű időnk volt.

Hetek óta kitartóan figyelem Zakopane és környékének időjárás előrejelzését. Az itthonihoz hasonlóan rossz idő volt az előző napokban. Aztán ahogy közeledett az utazás ideje, úgy lett mutatott egyre jobb időt az előrejelzés. Reményem egyre nőtt.  És tényleg. Szikrázó napsütésben volt részünk.

Egy dolgot hagytam ki a számításból. Ami lent eső, az fent hó és már nem is olvad el tavaszig. Ez pedig azt jelenti, hogy a Giewonthoz  vezető út le van zárva.

Tetszik, nem tetszik, tudomásul kellett vennem, hogy a  Lovag kéreti magát.  Idén nem tudom meghódítani. De jövőre nem menekül.

Azért nem maradtam túrázás nélkül. Két rövidebb túrát azért megtettem. A kettő együtt talán kiteszi a Giewont kihívását is.

A maga 1206 méterével a Nosal a környék egyik legalacsonyabb csúcsa. Két éve sétáltunk előtte, kislányomat még a babakocsiban toltam.  Akkor nem gondoltam volna, hogy két év múlva a lábamat lógatom lefele a nagy sziklákról, ráadásul nemcsak én.

Előző nap a Gubalowka hegyéről néztük az onnan dombnak tűnő hegy sziklatarajait.  A távolság csalóka. A Nosal lábánál, vagy éppen fent a sziklákon már egész mások az arányok.

A Rám-szakadékban tett kirándulás tapasztalataiból ítélve, nem volt kérdéses, hogy leányzómat keményfából faragták.  A túra reggelén megkérdeztem tőle, jön-e velünk? Nem lehetett volna otthon hagyni.  Az egész csapatból a legkisebb méretben és korban egyaránt. Kemény hegymenetben szó nélkül gyalogolt felfelé. Egy-két sziklánál kellett neki némi segítség.

A sziklákon zergéket megszégyenítő ügyességgel és 5 éves korát meghazudtoló odafigyeléssel közlekedett, pedig a hegytetőről lefelé durva sziklákon kellett lejutni.

Bár ilyen nehézségű terepen a megtett kilométerek száma másodlagos, azért összességében 7-8 kilométert biztosan gyalogoltunk, csúsztunk, másztunk, szóval valamilyen formában haladtunk.

Másnap reggel sajnos borongós időre ébredtünk, lógott az eső lába, így az egész napos, hosszabb kirándulásnak lőttek. Mivel kiszámíthatatlan volt az idő, így délelőtt Zakopane központjába sétáltunk le, a híres sajtpiacra bevásárolni. Igen ám, de mire visszaértünk a szállásra, a nap is kisütött. Én meg…. szóval mehetnékem volt. Végül is úgy jöttem a Tátrába, hogy túrázni fogok. Egy kis egyedüllétre vágytam, így aztán fogtam a térképet és felkerekedtem. Eredetileg úgy terveztem, hogy gyalogolok egy-másfél órát, aztán visszafordulok. Az utam a Dolina Olczyskán vezetett. A tempós gyaloglás során eszembe jutott, hogy akár futhatnék is. Így aztán, amikor éppen nem a felfelé kapaszkodtam, akkor kocogásba váltottam át. A visszafordulás ideje következett volna, amikor egy kereszteződéshez, illetve egy meseszép hegyi réthez értem, ez Polana Olczyska. Elővettem a térképet és  rájöttem, hogy az út oda vezet, ahol előző nap jártunk, a Nosal lábához, Nosalowa Przeleczhez. Ha az útjelző táblán feltüntetett időt veszem, akkor sötétedés előtt átérek a hegyen. Így aztán nekivágtam. Hegymenetben gyalogolva, egyenesen szakaszokon kocogva.

A fenyők között figyeltem a naplementét, ahogy az ég színe narancsból lilába vált át. Mire egészen besötétedett, én már a betonos úton kocogtam hazafelé, kezemben a túrabottal. Naplementével a hegyek között és körülbelül 10 kilométerrel a lábaimban, vacsorára hazaértem.

Másnap elérkezett a búcsú ideje, irány hazafelé.  A Szepességen keresztül autóztunk, felettünk a kék ég, a völgyekben alattunk felhőpaplan.

A távolban a Magas Tátra ormai búcsúztak tőlünk...

... és köszöntöt bennünket az Alacsony Tátra pompás színkavalkádja.

A Lovag pedig vár...

... akkor majd jövőre!

"A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalom kicsinyített képe, a mérkőzés az életért
való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira."
(Szent-Györgyi Albert, 1930. november)

Talán ez az oka annak, hogy mostanában többet volt evezőlapát a kezemben, mint futócipő a lábamon.

Hogyan kezdődött, már nem is emlékszem pontosan. Tavaly nyáron a Duna-parton. Beültünk a hajóba, aztán, ahogy az lenni szokott ott is maradtunk.

Kicsit olyan ez, mint a lovaglás. Kívülről nagyon egyszerűnek tűnik, aztán amikor csinálod, és jól akarod csinálni, rá kell jönnöd, technikailag nagyon van mit tanulni, állóképességeden is van mit fejleszteni.

Duna mellett születtem, Körös mellett töltöttem gyerekorom nyarait, nem ismeretlen terep számomra a vízpart, a vizes lét. Mégis kicsit más ez. Itt nem egy emberről szól a történet, hanem akár 20 emberről is, akik a hajóban ülnek, és így lesz egység.

Tavaly augusztusban a bodyART – mert mi más – női csapatával mérettük meg magunkat először amatőr versenyen. Ez volt a BeCsal (Belépés Családostul) Amatőr Sárkányhajó Kupa. A női csapat mellett indultunk családi futamban is, ahol Boti is evezett. Jöttünk, láttunk, győztünk… érmet is, kupát is vittünk haza.

Tavaly télen letettük a lapátot. Idén…  nos idén nem lesz már így.

Tavasszal alig vártuk, hogy újra vízre szálljunk. Egy szép áprilisi hétvégén kezdődött újra. Rendszeres hétvégi programunk lett az evezés.

A 2014-es sikeres versenyen felbuzdulva újra felmerült a versenyeken való indulás. Természetesen női csapat és bodyART.

Versenyre készülve, már nem csak hétvégenként, hanem hétköznap délutánonként is eveztünk. Munka után irány a Duna part. Cserébe gyönyörű naplemente volt az ajándékunk.

2015. július 25. I. Szobi Amatőr Sárkányhajó Verseny

Balatonszemesi kempingezésből egyenesen Szobra vettük az irányt pénteken délután. Az Ipolykapu Kemping minden várakozásunkat felülmúlta. A balatoni hőség és nyüzsgés után, mintha másik bolygóra érkeztünk volna. A 30 fokos Balaton után kifejezetten jól esett a hűs dunai szellő.

Szombaton délelőtt megérkezett a csapatunk többi tagja is. Terveink szerint estére bulit szerettünk volna rendezni, de az időjárás közbeszólt. Estére leszakadt az ég.

Az egész napot az idővel való versenyfutás jellemezte. Folyamatosan figyeltük az időjárás jelentést, honnan és mikor jön az ígért vihar. Kegyesek voltak hozzánk az égiek, igaz az utolsó fordulót, már csak vízi rendőrség külön engedélyével evezhettük végig.  Mivel nem indult több női csapat, ezért vegyes csapatként indultunk Szobon. Profi csapat is csak egy volt. A döntőt velük vívtuk. Úgy gondoltuk, vesztenivalónk nincs, lássuk, mennyit tudunk. Mi is meglepődtünk, amikor visszanéztük a felvételt a döntőről.

Így tértünk haza Szobról egy tökéletes ezüstéremmel. Estére leszakadt az ég, megjött a hidegfront, ezért az esti ünneplés akkor ott Szobon elmaradt.

Mi még maradtunk a kempingben, vasárnap sétáltunk egyet az Ipolyhoz, aztán felültünk a kis vonatra és eldöcögtünk Márianosztrára és vissza. Este senkit sem kellett altatni.

2015. augusztus 20. BeCsal (Belépés Családostul) Gödi Sárkányhajó Kupa

Újra hazai pályán. Egy éve itt kezdődött minden. Megint egy hajóban ült a bodyART női csapata. Más női csapat híján a mix hajók között indultunk, harmadik helyet értük el. Ez így tökéletes eredmény.

2015. szeptember 26. XI. Sárkányhajó Fesztivál, Székesfehérvár

A szobi sikeren felbuzdulva, nagy fába vágtuk a fejszénket. Méretessük meg magunkat Székesfehérváron, a profik között. Egy biztos, nem a legsikeresebb, de a legnagyobb létszámú és egymásnak leghangosabban szurkoló csapat volta miénk. Nem zavart senkit, hogy az eső legtöbbször esett. Az összes meghirdetett versenyszámban elindultunk. Volt bodyART női hajó, volt Szabad Sárkányok mix hajó és Szabad Sárkányok férfi hajó.

Női csapatunk, hősies küzdelemben, minimális különbséggel maradt le a dobogóról a 200 méteres versenyen. 2000 méteren egyetlen tiszta női csapatként álltunk rajthoz. A fiú csapatunk 2000 méteren bronzérmet hozott. Egy biztos, a Csónakázó-tó  a mi hangunktól volt hangos azon a délutánon.

Újdonság volt a hossz, 2000 méteres táv. Eddigi versenyeinken 200 métert eveztünk, és most ennek tízszerese várt ránk. Ráadásul fordulásokkal. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is egy hosszabb távú verseny. A futáshoz próbáltam hasonlítani fejben, hiszen ott is be kell osztani az erőt. Én pedig pont ezért szeretem a hosszabb távokat. (Előfordult már, hogy az első néhány kilométeren megkérdőjeleztem épelméjűségemet.) És bizony bejött. Sokkal jobban tetszett a 2000 méteres verseny, mint a 200 méteres.  Szerencse, mert a versenyszezon még nem ért véget. Hátra volt még egy verseny Bánkon, hosszú távval.

2015. október 10. Bánki Évadzáró Sárkányhajó Verseny

Amatőr csapatként a profik között evezni? A székesfehérvári verseny tanulságos volt. A tapasztalatokat igyekeztünk Bánkon hasznosítani.

Az időjárás hozta a formáját, hűvös, nyirkos idő volt. Olyan, amikor az emberek otthon maradnak és egy jó kávé, tea és süti mellett beszélgetnek. Csakhogy ezek az emberek nem mi vagyunk.

A víz melegebb volt, mint a levegő. Sebaj, majd bemelegszünk, ha evezünk. Indult a bodyART női hajónk és a Szabad Sárkányok mix hajónk.

Első versenyszám a 200 m mix hajóé volt. A verseny 2 fordulós volt, úgy terveztük, hogy az első 200 m után gyorsan helyeket cserélünk, hogy ismét nagy létszámú társaságunkból mindenki evezhessen. Persze, hogy nem így lett. Azonnal fordultunk vissza a második körre. Most már senki nem fázott.

A lányok, köztük én is, enyhén paráztam, hiszen nekünk lesz még egy 200 méteres versenyünk, és ott a hosszú táv is, ahol szerettünk volna beülni a hajóba. Ennek ellenére beleadtunk apait-anyait. Meg is lett az eredménye. Nyertünk, megvan az aranyérem.

Másodszorra a női csapatok versenyében szálltunk vízre. Amatőr csapatunk ismét a profik között is induló lányok csapatával vívta meg a csatáját. Hab a tortán, hogy arról volt szó, csak egy kört megyünk, kettő lett belőle. Szerencsére ezután a hosszú táv rajtjáig volt egy kis pihenőidőnk.
A női csapatok versenyében egy ezüstéremmel lettünk gazdagabbak.

Már csak egy versenyszám volt hátra. 5 kör a Bánki-tóban. Megoszlanak a vélemények a távolságot illetően, de azt hiszem, nincs jelentősége, mert  többségünknek ez volt versenyen egyszerre leevezett leghosszabb távja.

Egyik amatőr csapat visszalépett, így megúsztuk azt, hogy a profi csapatokkal együtt evezzünk. A negyedik rajt volt a miénk. Az elsőként rajtoló csapat már a tó másik végén járt, mikor mi elindultunk. Persze ez semmit sem jelentene, hiszen az időeredmény számít.

Végre mi is elindultunk. Mivel lassabb a tempó, mindenki jobban tudott figyelni a technikára is. Utolértük a 3. hajót. Megelőztük. mentünk tovább. Utolértük a 2. hajót. Megelőztük. Akkor már éreztem, hogy itt valami nagy dolog van készülőben. Utolsóként indultunk és előttünk már csak az elsőként elindult hajó van. Annak is a nyomában vagyunk. Őket már nem előztük meg, csupán néhány másodperccel mögöttük siklottunk be a célba.  Nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy ha  az egy perccel előttünk rajtoló után néhány másodperccel érünk célba, az több, mint valószínű, hogy a győzelmet jelenti. És igen! Megcsináltuk! 5000 méteren is aranyérmesek lettünk.

Azt hiszem, nemtől és kortól függetlenül, menthetetlenül egy Csapat lettünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy hajnalig, mit hajnalig, másnap estig folytatódott az ünneplés. Aki ott volt tudja, aki nem, az meg képzelje el. Vasárnap azért kipihentük az evezés fáradalmait egy kellemes wellness formájában, majd egy kései, de annál finom ebéddel zártuk a hétvégét.

Most pedig elérkezett az a szent pillanat is, hogy ebben az évben nem futócipőt fogok cserélni, hanem evezőt veszek. Szépet, jót, könnyűt.

Mert idén sajnos, vagy nem is annyira sajnos nem gyűjtöttem annyi futó kilométert, hogy indokolt legyen a cipőcsere. Ellenben az evezést terveink szerint télen sem hagyjuk abba. Irány a tanmedence.

 Forrás: www.u-szeged.hu; paddles.braca-sport.com ; youtube

Kamaszkorom rendszeres augusztusi programja volt, hogy egy hetet túráztunk a Magas Tátrában, akkor még a Csehszlovákban.

Bejártuk a Lomnici-csúcs környékét, a Tar-pataki vízesés mellett túráztunk, a Zöld-tóban gyönyörködtünk.

Mindig szerettem a magas hegyeket, bakancslistámon szerepel még néhány túra a Magas-Tátrában és az Alpokban.

Aztán egyszer egy munkahely által szervezett kirándulással a Tátra másik oldalára is átjutottam, Zakopaneba.  Kicsit barátságosabbak a hegyek azon az oldalon és nekem úgy tűnik az emberek is, beleszerettem a tájba, de tíz évnek kellett eltelnie, hogy újra Lengyelország földjére lépjek. Igaz, hogy azóta viszont nem telt el év Zakopane nélkül.  A ráadást a Wieliczkai Sóbánya jelenti, áldásos hatásának köszönhetően az asztmás kisfiam betegség nélkül, vagy csak apróbb megfázásokkal vészeli át a teleket.

Ha október, akkor Családi kirándulás Zakopanéba.

Még haza sem érünk, amikor a két gyerkőc már a jövő évi kirándulást tervezgeti. Én is….  kicsit másként.

Egy-két rövid kiránduláson kívül, még nem mertem nagyobb túrába belevágni a gyerekekkel. Eljön ennek is az ideje hamarosan.

De ott fekszik az a „Lovag” és évek óta nem hagy békén, meg kéne közelebbről is ismerni. 

Hogy miért? Mert ott van. A Balatont is azért futjuk körbe, mert ott van, nem igaz?

Egy óvatlan pillanatomban elolvastam egy posztot, és elindult a vezérhangya, ami azóta is galoppol.

A 2015. évi „to do” listámra felkerült a Lovag meghódítása. Hogy mikor, még nem tudom, csak azt, hogy kell nekem.

Ki is ő, aki hívogat? 

Hivatalos források szerint: „ A Giewont (1894 m) jellegzetes mészkőgerince a Nyugati-Tátra erdős dombjai fölé emelkedik, Zakopanéval éppen szemben.  A csúcs nevének eredete nem egyértelmű, egyes források a fal (die Wand) vagy a sziklacsoport (Gewand) német szóból származtatják. Valószínűleg a Tátra egyik legnagyobb tudósa, az ismert síelő, turista, barlangász és hegymászó, a Tátrai Önkéntes Mentőszolgálat (TOPR) egyik alapítója, Mariusz Zaruski (1867-1941) jár legközelebb az igazsághoz, aki a góral Giewont családnévből eredezteti a csúcs nevét, hiszen a Tátrában több, személyeket jelölő elnevezés is létezett a régebbi korokban.

A Giewont, amely más tátrai csúcsokkal ellentétben nem magasságának, hanem elhelyezkedésének, jellegzetes formájának, a Zakopanéra nyíló kilátásnak és a hozzá fűződő legendáknak köszönheti hírnevét, jól ismert egész Lengyelországban, a kollektív tudat a Tátra szimbólumának tekinti.

A Nagy-Giewont, melynek neve a köztudatban egyszerűen csak Giewont, a Tátra egyik leglátogatottabb pontja.

A kilátás a Giewontról meglehetősen tágas. Észak felé a Gubalówka gerince az első, amit felfedezhetünk, a két gerinc között Zakopane hatalmas területű városával. Láthatjuk a Havasalját (Podhale) és a Nyugati-Tátra erdős hegyoldalait. Érdekes látványt nyújt a Vörös-hegyek (Czerwone Wierchy) csoportja, valamint annak keleti meghosszabbítása a Gáspár-csúcsig (Kasprowy Wierch). A távolban látható a Magas- és a Bélai-Tátra néhány csúcsa.

A kereszt egy jellegzetes, messziről is jól felismerhető része Zakopane városképének. Immár 112 éve áll a Giewont tetején, 1901. augusztus 19-én van az évfordulója az úgynevezett „Alvó lovag” legmagasabb ormán a kereszt felállításának és felszentelésének, amellyel Jézus Krisztus születésének 1900. évfordulójáról emlékeztek meg.

 A Giewont tetején az akkori zakopanei plébános, Kazimierz Kaszelewski kezdeményezésére állították fel a keresztet, a góralok támogatásának köszönhetően. A tízegynéhány méter magas keresztet a krakkói gyáros, Józef Górecki tervezte, és az ő üzemében állították elő, összesen 400 különálló alkatrészből, melyek összsúlya 1819 kg. volt. A keresztet vonattal szállították Zakopanéba, az elemeket 18 góral szekéren vitték a Tátrába, a Konrád-völgybe. A Pokol-völgy (Piekiełka) nevű katlantól a góralok a vállukon vitték tovább az alkatrészeket. A kereszt alapozásához szükséges cementet és vizet szintén emberi erővel kellett feljuttatni a csúcsra, a betonalap megszilárdulása 6 napot vett igénybe.

A kereszt magassága 17,5 méter, alapozásához 2,5 méter mély üreget ástak a sziklába, vízszintes karjainak hosszúsága 5,5 méter. 1997-ben, II. János Pál pápa zakopanei látogatását megelőzően megváltoztatták a város címerét, az új címeren a Giewont keresztje látható, lábainál Szent Péter vatikáni címerének keresztben elhelyezett kulcsaival.”

Egy szó, mint száz, felébreszteni nem akarom a Lovagot, csak meglátogatni, hogy örüljön nekem.

Szó szoros értelmében vett KERESZTEDZÉS!