Tavaly elolvastam Christopher McDougall Futni születtünk című könyvét.
Megállapítottam, milyen kár, hogy futás közben nem tudok olvasni. Ez a következő feladat, amit meg kell oldanom.
Talán egy menet kottatartóval megoldható lenne. Akkor egyszerre tudnám csinálni két legkedvesebb időtöltésemet.
Ultrabalaton. Számomra fogalom. Tavaly csak a számítógép előtt szurkoltam végig, lestem a posztokat, ki hol tart, hogy áll, hogy bírja. Annyira izgalmas volt, hogy úgy döntöttem, 2015-ben belevágok. Csapatot szervezek, és hajrá!
Az első csapattag természetesen Dóri volt, aki tavaly részt vett az eseményen a MiCsodaNők csapatával. A második tag a Férj, aki eleinte nem volt valami lelkes, nagy dünnyögve rábólintott, aztán meg gyártotta az excelt a távokról-részidőkről. A csapat szép lassan alakult, kiegészültünk még néhány UB-tapasztalt taggal is, és végül 9 futó és két kerékpáros versenyző vág neki a 220 kilométeres távnak. Idén a kerékpáros kísérők külön nevezhetnek a bicajosok között. 11-en alkotjuk az UrBanChallange csapatát. Fiúk-lányok, hegyen-völgyön, 220 kilométeren át.
Néhány hete az egyik csapattag felvetette, hogy mi lenne, ha valamilyen alapítványt támogatva futnánk. Konkrétan a Bátor Tábort említette. A csapat beleegyezett, így most már hivatalosan is Élménykülönítményesek lettünk, és célunk, hogy futásunkkal 300.000 forintot gyűjtsünk össze a daganatos, és más súlyosan beteg gyereket táboroztatásához. A kampány hamarosan indul! :)
Örülök neki, hogy nem csak a saját álmomat válthatom valóra, hanem a futásommal segíthetek azokon, akiknek szükségük van rá.
Ha érdekelnek a részletek, csak kattints.
Az előző diéta során gyakorlatilag számolatlanul döntöttem magamba a tejtermékeket, legyen az joghurt, tej, túró, kefir. Tejoholista lévén szomorúan tapasztaltam, hogy egy-egy uzsi-joghurt után meglehetős diszkomfort érzetem támad. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet. Gyanítottam, hogy valószínűleg laktózérzékeny vagyok, és ez röpke másfél év múlva, - amikor a cukorterheléses vizsgálatot csináltattam az IR-gyanú miatt - egy külön vizsgálat során be is bizonyosodott. Elég nyilvánvaló volt, mivel ha nem ettem tejterméket, nem volt gond, ha ettem, akkor viszont volt.
(Szerintem abba, hogy gyakorlatilag tojtam a diétára, ez a laktóz-gond is belejátszott.)
A folyamatos kilószaporulat miatt viszont mégiscsak kénytelen voltam keresni magamnak valami diétát. A két évvel korábbi rekordfogyásom során a mozgás, és a "tudatos" étrend most is logikus lett volna, de valahogy nem ragadott el annyira a hév, mint korábban. A számmal ugyan maximálisan tudtam, hogy mit kell csinálni, tehát beszéltem róla, de tenni nem nagyon akaródzott. Igyekeztem azért odafigyelni, de nem tettem oda magam, nem csináltam mindent úgy, ahogy kellett volna. Viszont, habár nem zabáltam táblaszám a csokit, mégsem fogytam, sőt, híztam. Ekkor mentem el laborba, saját kontóra, mert a háziorvosom a korábbi TSH értékemet jónak titulálta. Naná, belül volt a referenciatartományon.
A laborban TSH-t, T3 és T4 hormont is néztek, inzulin- és glükózterhelést, valamint laktóz és glutén intoleranciát is. A laktóz pozitív, a glutén negatív lett, az inzulin terhelésem nem kifejezetten jó, és a TSH-m is magasabb volt, mint a referenciatartomány felső határa (4,26. Erre később a háziorvosom azt mondta, hogy még ez sem magas, mert az ő laborjukban 4,9 a felső határ...).
Na, ekkor mentem el endokrinológushoz. Aki felírt egy remek CH diétát, heti 3x30 perc mozgást, meg néhány bogyót. A CH, és kalóriaszámolgatásról már ugyan volt némi fogalmam, de amint kicsit utánanéztem, és jöttek a glikémiás index, gyors CH, lassú CH, fehérje és zsír aránya, mi mindenre kell odafigyelni, mikor kell enni, mennyit kell enni, mikor mennyit kell enni, mi a jó, és mit hajítsak ki a szekrényből, és így tovább...
Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az egészet, akkor azt írnám, hogy KÁOSZ, a javából.
Hiába van meg ugyanis az elméleti tudás, hiába olvastam össze könyvtárnyi szakirodalmat, halovány lila segéd fogalmam sincs az egészről.
Többek között ezért is mentem el a Mandulaliget tanfolyamára, de ez már a következő poszt témája lesz... :)
Olyan sokszor és sok helyen lehet olvasni, hallani a nyújtás fontosságáról. Na meg arról is, hogy a futók valahogy hajlamosak elmismásolni.
Egészen addig, amíg a nyújtás nélküliség valamilyen problémát nem okoz. Így működünk mi, futók.
Nem vagyok szakember, nem is okoskodnék, mit és hogyan kell csinálni. Rengeteg írás, videó nyújt támaszt annak, aki megérti ennek az edzés utáni néhány percnek a jelentőségét.
Én sem vagyok ám jobb a deákné vásznánál.
Sziasztok! Dia vagyok, 29 és már négy éve tiszta. Szeptember 13-án volt négy(4! 4!!!) éve, hogy letettem a cigit.
Kb. napra pontosan 10 évig szívtam. Eleinte persze csak sutyiban, a suli vécéjében vagy a játszótéren a többi idióta kamasszal bagóztunk, de amint a lebuktam a dohányos szüleim előtt, nagyban ment a füstölés. A végére már napi egy dobozzal szívtam, 100-ast (azt hiszem, így hívták akkor a hosszabbat).
2008-ban egyszer próbálkoztam a leszokással, akkor ugrott a nyakamba +10 kiló, plusz egy remek depresszió, úgyhogy visszaszoktam rá. Utólag rájöttem, hogy az volt a gond, hogy nem magam miatt akartam leszokni, hanem meg akartam felelni a Férjnek, akitől egyébként -annak ellenére, hogy nem dohányzott soha- rettenetesen távol állt, hogy arra kérjen: szokjak le.
2010-ben volt a fordulópont. Akkor már engem zavart, hogy büdös vagyok, krákogok, nem tudok hazamenni a hegyre anélkül, hogy ne fulladnék (plusz éjjelente is köhögtem... Szép kilátások...) Néhány nappal később úgy döntöttem, hogy redukálom a napi limitet: az addigi 19-ről 4-re. Nos, ez öreg hiba volt. Amikor elszívtam az épp aktuálisat, már azt számoltam, hogy mikor tudom elszívni a következőt. Így aztán változtattam: vettem egy e-cigit. Úgy emlékszem, néhányszor használtam, de nem voltam meggyőződve a hatásáról. Így aztán hagytam az egészet, és inkább rá sem gyújtottam. Amikor úgy éreztem, hogy megőrülök egy cigiért, annyi vizet ittam, amennyi csak belém fért.
Az elhatározásban, és annak megtartásában a legtöbbet egy könyv segített: Allen Carr: Rövid úton leszokni a dohányzásról. Nem volt benne a spanyol viasz receptje, de olyan összefüggésekre világított rá, amelyeket egyébként "tudtam, csak nem sejtettem". Sokszor kiáltottam fel, miszerint: jé, tényleg! Végül ez a könyv segített abban, hogy letegyem a koporsószöget.
A két évvel korábbi csúfos kudarcból. és az akkor felkúszott plusz 10 kilónak (meg az egésszel járó idegbetegségnek) köszönhetően most előre felvérteztem magam: elkezdtem zumbázni járni (akkor még nem futottam), és rengeteg vizet ittam. 4 hónappal később estem teherbe (nem kifejezetten előre tervezett módon, de a Legkisebb így akarta, úgyhogy így lett :)), és habár sokszor volt nehéz, egyszer sem jutott eszembe rágyújtani: a terhesség alatt evidens volt, de az szülést követő időszakban sem. Holott, nem állítom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy úristenadjonvalakiegycigitMOST!
A szakirodalom szerint most, négy évvel később még mindig nem szoktam le. Az állapot megnevezése nem dohányzó dohányos. Egy-egy alkalommal eszembe jut, de ismerve magam, ha egyet elszívnék, ott folytatnám, ahol abba hagytam. Úgyhogy inkább kivárom azt a néhány pillanatot, amíg elmúlik az "éhség", esetleg iszom egy pohár vizet, és megyek tovább. Az elején minden nappal egyre könnyebb volt, most már évről évre egyszerűbb.
Néha álmomban rágyújtok, és olyankor mindig felébredek arra, hogy milyen lelkiismeret-furdalásom van. Felriadva nyugtázom, hogy "de hát én már nem dohányzom, és ez csak egy álom volt", és megnyugodva alszom tovább.
Annyi pluszt kaptam az életemtől, amióta nem cigizek: nem vagyok büdös, ami azért nem hátrány, pláne ha az ember nő. Kapok levegőt. Sokkal, SOKKAL jobb kondiban vagyok, többet és tovább bírok mozogni, mint valaha. Azt a pénzt, amit korábban cigire költöttem, most futóholmikra költöm. Nyilván költhetném másra is, de azt gondolom, hogy ha az elvet nézem, jobb célt nem is találhatnék.
Summa summárum: aki dohányzik, de még szeretne ezt-azt az élettől, az hagyja abba. Annyi jobb, hasznosabb dolog van, amitől függeni lehet!