A múlt héten ünnepeltük a body art csoportunk egy éves szülinapját.

Egy jó hangulatú óra után tereferéltünk a lányokkal, előkerültek a sütemények is.

Elvégre már le is dolgoztuk előre, ugye?

Gondoltam egyet és döntöttem. Itt van mellettünk egy kiserdő, szuper utakkal, én futni fogok. Ekkor 2011 őszén voltam 90 kg. Aztán lebeszéltek róla, hogy még ne, mert a túl nagy súllyal bajt csinálok. Elfogadtam, csináltam a diétát és nagyon lassan de fogytam. Készültem a futásra, azt terveztem 85 kg-nál elkezdem. Elmentem cipőt venni magamnak, nem akartam sokat költeni egyelőre, nem tudtam mi lesz belőle. Talán égi jel volt, hogy kiárusítás volt és azért a pénzért, amit rá akartam áldozni, két cipőt is vettem.

Várták, hogy teljesítsék kötelességüket…

PCOS Szívügy Alapítvány

A PCOS-ről

PCOS. Ezerarcú betegség, amely minden tizedik nőt érint, de csak minden ezredik hallott róla. Okos döntésekkel, helyes életmóddal azonban Te is szembeszállhatsz vele. Ebben segítünk neked.

KÜLDETÉSÜNK

A PCOS Szívügy Alapítvány célja a betegség megelőzésének, korai felismerésének és megfelelő kezelésének elősegítése. Ennek érdekében ismeretterjesztő és egészségnevelő munkát végzünk: weboldallal (www.pco-szindroma.hu) országszerte önsegítő körökkel, információs anyagokkal (oktatófüzet, DVD), előadásokkal, havi rendszerességű PCOS Klubbal, jótékonysági sportmegmozdulásokkal.

AZ ALAPÍTVÁNYRÓL RÖVIDEN

A PCOS (policisztás ovárium szindróma) a leggyakoribb női hormonális és anyagcsere zavar. A PCOS nők hozzávetőlegesen 10%-át érinti, vezető meddőségi ok. Elhízás, magas vérnyomás, 2-es típusú cukorbetegség, érelmeszesedésből adódó szív-, és érrendszeri megbetegedések vagy metabolikus szindróma mögött egyaránt ott állhat a kezeletlen PCOS. A már kialakult betegség véglegesen nem gyógyítható, de megelőzhető, valamint életmódváltással és megfelelő gyógyszerek szedésével kezelhető!

 PCOS Szívügy Alapítvány: http://pco-szindroma.hu/alapitvany/

Amikor nagyon elegem lett abból, hogy hogy nézek ki, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit sportoljak. Abszolút laikusként a futás mellett döntöttem, mondván, az a legolcsóbb sport. Kell hozzá egy cipő, az útvonal meg ingyen van, 'oszt kész. Ennek majd fogok egy külön posztot szentelni, amiben elmagyarázom, hogy ez miért nem feltétlenül igaz.

Vettem egy cipőt. Egy Nike hogyishívjákot. Megvettem, mert rózsaszín volt, meg szürke. Fontos tényezők!

Elkezdtem az "Első 5 km-em" edzéstervet, és ha nem is 6, de 8 hét alatt valóban eljutottam odáig, hogy lefutottam egyben 5 km-t, igaz, nem az ajánlott 30 perc alatt. Állati büszke voltam magamra, hogy én, akinek a futásról annyi volt a véleménye, hogy "fusson, akit kergetnek", egyben lefutottam annyit, amennyit előtte egész életemben összesen nem.

Ez volt 2013 áprilisában indultam a Vivicittán, és nettó 49 perc valahány másodperc alatt lefutottam a 7 km-es távot. És a 2013-as év kb itt be is fejeződött, már ami a futást illeti. Jött egy lakásfelújítás-költözés, még szeptemberben futottam vagy kettőt, csak, hogy meggyőződjek róla: megy ez még, majd télire eltettem a cipőt (még mindig a rózsaszínt!), és nem foglalkoztam az egésszel.

Fontos momentum volt viszont egy munkahelyi változás: én másik pozícióba kerültem, az én helyemre pedig jött egy új csaj. Az új csaj pedig jelen blog tulaja, Dóri. :)

Ő októberben a Spar után jött hozzánk dolgozni, energiával tele, és olyan lelkesedéssel beszélt a futásról, hogy nem lehetett nem hinni neki.

2014 márciusában az ő hatására kezdtem el újra futni, a már korábban megénekelt másfél kilométerrel, amiből csakhamar 7 lett, és habár a Vivicittán a 3,2-re adtam le a nevezésem, úgy döntöttem, hogy átnevezek a 7 km-re. Dóri akkor futotta az első hivatalos félmaratonját, és amikor befutott, elintézte nekem az átnevezésem. A versenyen az időm csak egy kicsit volt rosszabb, mint egy évvel korábban, de büszke voltam, hogy sikerült.

Május elején elkezdtem használni a korábban vett pulzusmérőmet, amely elég valószerűtlen értékeket mutatott. Konkrétan terhelésre 180-190 körül járt, de azt gondoltam, hogy biztos a készülékben van a hiba (mint kiderült később, nem). Májusban volt a Coca Cola, ott a 10 km-t céloztam meg, Dórival az is sikerült. Végig velem futott, és bár utolsóként futottunk be, tojtunk rá magasról. A végén azért jó befutni, mert óriási lelkesedéssel szurkolnak nekünk, és még a nevünket is bemondják. :)

Júniusban vállaltuk a K&H maraton váltót, a Szív Bajnokai csapataként indultunk. Erre a versenyre sikerült beszervezni a Férjet is, így vele, Dórival, és még három "kollégával" kiegészülve állati jó hangulatban ki-ki lefutotta a maga 7,14 km-ét. (Férjről itt derült ki, hogy valószínűleg gepárd volt előző életében, csak tojt az atlétikára.)

Dóri itt már egyfajta kabalaként funkcionált, hiszen eladdig minden versenyemet neki köszönhettem valamilyen okból.

A nyár eseménytelenül telt, és egészen augusztusig jegeltük a versenyeket, mert a meleg nem a barátunk. Augusztusban azonban neveztem az IronGirl-re. Dóri nem akart jönni, de némi könyörgéssel sikerült rávennem, hogy legyen már olyan kedves, és jó ómenként támogasson végig. Ő is nevezett, aztán a támogatásból szó szerint támogatás lett. Két héttel előtte lebetegedtem, lázas voltam (sose vagyok), aztán nyaraltunk, elmaradt a futás. A verseny napján búcsúztam el a külföldre költöző barátnőmtől, nem ettem, nem ittam rendesen, fájt a hasam. Minden tényező adott volt tehát egy remek versenyhez. Ha Dóri nincs, valószínűleg nem csinálom végig. Szegényt azóta is sajnálom, azért, amin akkor keresztülment. :) A Brutálfutás 1.0-n csak szurkolóként vettem részt, ott Zs. és Férj futottak, és egyrészt nagyon jól teljesítettek, másrészt ahogy elnéztem, óriási buli volt. Idén, ha lesz, indulok.

Szeptemberben a Férjjel, ugyancsak a Szív Bajnokai csapataként neveztünk a Wizzair Félmaraton váltóra, és gondoltam, hogy mivel én vagyok az öregebb róka a futás tekintetében, majd én vállalom a hosszabb távot. Enyém lett hát a 11,7 km, övé a 9,4. Én lefutottam, ő lenyargalta. Hát... ez van... :)

Októberben indultunk a NATO futáson is. A szervezés kritikán aluli volt, én érmet sem kaptam. Már nem jutott, mint ahogy frissítés sem. Két hét múlva pedig jött az újabb Szív Bajnokai váltó, a Spar. Flora Maraton Staféta. Négyen neveztünk: Zs. barátnőm, E., Férj és Én. A tervek szerint én futottam volna az elejét, engem vált a Férj, őt E., majd Zs. zárja a sort, ő lett volna a befutónk. A versenyt a választások miatt vasárnap helyett szombatra tették át. Pénteken reggel kiderült, hogy Zs.-nál és E.-nél is lebetegedett a család... Dilemma... Keressünk valakiket még az utolsó pillanatban? Nap közben ezen mazóztam, amikor Dóri csak úgy, foghegyről odavetette, hogy "dehát miért nem csináljátok meg ketten?" Itt néhány pillanatra szerintem megállt az idő, az óra sem ketyegett a falon. Tutira kikerültem a tér-idő kontinuumból. Majd megírtam az ötletet a Férjnek. A válasz az volt, hogy "no way". Természetesen másnap ketten álltunk rajthoz. Én kezdtem, ő váltott, majd én jöttem megint, és végül ő futott be. Az utolsó 100 métert már együtt tettük meg, kéz a kézben. 4:55:51 alatt futottuk le ketten a maratont. Életem egyik legnagyobb élménye volt: együtt futhattam a Másik Felemmel és lefutottam egy félmaratont (ugyan nem egyben, de kit érdekel). Soha nem gondoltam volna ezt magamról.

Ekkor jöttem rá, hogy nincs lehetetlen.

Az év utolsó versenye a Mikulás futás volt. Oda már a Legkisebbet is elvittük, ő volt a puttonyban a jénszajvas. Óriási volt, bár nyilván nem a 2,7 km volt a lényege a dolognak, hanem az élmény. Az pedig csillagos ötös.

Ugye, a klasszikus. Minden kezdet nehéz, és azt hiszem, ezt én, mint hivatásos újrakezdő nyugodtan mondhatom.

Nekem nincs sem PCOS-em, sem IR-em. Van helyette hyperinsulinaemiám és alulműködő pajzsmirigyem. Update: pont itt látszik, hogy mennyire fogalmam sincs az egészről: a hyperinsulinaemia tulajdonképpen IR. Úgyhogy az előző mondat helyesen úgy hangzik, hogy nincs PCOS-em, van viszont IR-em és alulműködő pajzsmirigyem. Még nem rég tudom, egyelőre barátkozom a gondolattal, próbálok utána járni, de kezdek elveszni a glikémiás index, szénhidrát anyagcsere és a mozgásformák végtelen óceánjában. Így született az ötlet (Dórinak, nem nekem), hogy blogolásra adjam a fejem, és végre összefoglaljam magamnak is, mit is ír a hogyishívják.

Kezdetnek néhány életrajzi momentum, hogy érthetőbb legyen, miért is alakult ki az, ami.

Kislánynak sem voltam kifejezetten sovány, lássuk be. Az induló 2850 g-os születési súlyom sajnos nem hozta a várakozásokat: hamar eléggé meghíztam. Az a fajta kislány voltam, aki "jajj, de kis cuki dundi", de az óriási kék szemeim (ez még később fontos lesz!) valahogy mindenkinek fontosabbak voltak annál, hogy időben elvegyék előlem a csokis perecet.

Emlékszem megaláztatásokra oviban, suliban, amiket persze akkor rettenetesen a szívemre vettem, és szerintem remekül nyomot is hagytak bennem. Nem állítanám biztosan, hogy az evésbe menekültem, mert amúgy elég mozgékony voltam, de az energiáimat sosem akarta senki szervezett keretek között levezettetni velem, vidéken pedig erre amúgy is elég korlátozottak voltak a lehetőségek. Arra emlékszem, hogy állati édesszájú voltam (vagyok). Nem tudom, hogy sokat ettem-e. Akkoriban az normálisnak tűnt, legalábbis a környezetemben senki nem jegyezte meg, hogy "naaa, elég lesz már abból a rántott húsból!" Sőt, a nagymamai meetingeken sértődés volt, ha nem zabáltam magam rosszullétig.

A túlsúlyomhoz némi testi erő is párosult, persze, ez nem azt jelenti, hogy elhúztam egy kamiont, de elég erős voltam, és a gúnyolódást agresszióval próbáltam egyensúlyozni. Nem volt kifejezetten jó párosítás. (Itt nem azt kell elképzelni, hogy agyonvertem mindenkit, aki beszólt, de elég sokat verekedtem. Az a típusú gyerek voltam, aki úgy magyarázta a helyzetet, hogy "az úgy kezdődött, hogy ő visszaütött...")

Amikor jött a kamaszkor, ami egyébként is elég kritikus időszak a gyermeki lélek esetében (meg a szülőében is persze), már meglehetősen utáltam magam. A sikertelen fogyókúrák során a mozgás sosem jött előrébb a listámon, habár a bringa mindig nagy kedvencem volt, és a görkorit is eléggé kedveltem, de úgy magamtól nem szívesen indultam neki. Gimis koromban szerencsére rendszeres tánc óráink voltak, ezért (habár az előző évtizedek testnevelés oktatását illetően sok pozitívumot nem tudok elmondani) volt rendszeres mozgás az életemben, amit szerettem.

Aztán főiskolára kerültem, ami gyakorlatilag egyenlő volt a folyamatos tespedéssel, hol az előadóban, hol pedig a koliszobában. Mozgás? Normális étkezés? Kollégistaként?! Áhh, ugyan.

Ekkor már alulról verdestem a 90 kilogrammot, amivel nem lett volna semmi baj, ha mondjuk 2 méter 10 centis vagyok. De sajnos csak 167 centit kaptam, azzal kell gazdálkodnom. Aztán úgy alakult, hogy volt egy időszaka az életemnek, amikor közel 20 kilót fogytam, csak a stressztől. Stresszhelyzetben képtelen vagyok rendszeresen, normálisan enni, és ez az ominózus helyzet eltartott közel másfél évig. Ekkor voltam 21 éves. Megismerkedtem a(z azóta már) Férjemmel, jött a fogamzásgátló, a cigi letétel, az ülőmunka. Mindhárom tétel +10 kiló. Az esküvőnkön 92 kilót nyomtam. Amikor teherbe estem, már 96-ot. A terhesség alatt 27 kilót szedtem össze, és habár a terhességi cukorbetegség elkerült, 4650 grammal született meg a kisfiam, akiről mindenki első ránézésre közölte, hogy "biztos cukros az anyja".

Az októberi szülés, és az utána következő fél év lélekölő volt. Gyakorlatlan anyuka voltam, féltettem a gyereket a hidegtől, a melegtől, a széltől, attól, hogy ha valaki véletlenül ránézett. És hát lássuk be, a 108 kiló sem töltött el óriási önbecsüléssel.

2012. május 7-én döntöttem úgy, hogy elég volt. 2012. decemberéig majdnem 35 kilót fogytam, átalakított étrenddel, mozgással. Augusztusban kezdtem el futni, 2013 áprilisában lefutottam a Vivicittán a 7 km-t.

Aztán költöztünk, és újra dolgozni kezdtem. A futás elmaradt, az étkezés átgondolatlan lett. A kilók pedig szépen, alattomosan visszakúsztak. Most plusz 15-nél tartok, és nem jó. Úgy értem, nem jó sem lelkileg, sem fizikailag.

Ezt a blogot azért írom, hogy segítsek. Magamon, hogy az Isten is megsegítsen, és azokon, akik hasonló cipőben járnak, de nem mernek lépni, vagy nem tudják, merre induljanak. Én sem tudom, de hátha többen okosabbak vagyunk. :)

Lesznek témák, amelyeknek hosszabb lélegzetű bejegyzéseket szánok, mert szerintem lényegesek, lehet belőlük tanulni, és mert egyébként is folyamatosan közléskényszerem van. És lesznek rövidek, csak kiszólások, edzésnaplók, étrenddel kapcsolatos témák.

Kedves Olvasóm, remélem, még ébren vagy! :)

Dia