A csípőmbe gyárilag  beépített kilométer-számlálom egyértelműen jelzi, hogy az általános futócipőm megtelt az összegyűlt kilométerekkel.

Ebben semmi meglepetés nincs, az új cipővásárlását februárra tervezem. Nem szívesen kísértem a sorsot, inkább nem megyek aszfaltra, csak terepre, mert a terepcipőm (Salomon Speedcross 3) tökéletes.

Ezzel csak az a probléma, hogy hétközben este tudok csak futni menni, akkor sötét van, csak a kivilágított aszfaltos utcákon futok. Így aztán ezen a héten nem is terveztem futást, csak hétvégén.

És mégis mást hozott a jó sorsom.

Délután végre elkezdett esni a hó, sőt meg is maradt a talajon.

Hazafelé jövet a következő beszélgetést folytattam le magammal, remélem nem hangosan:

• De jó! Esik a hó. Végre! Menni kéne futni.
• Nem tudsz. Rossz a cipőd.

Emlékezetesre sikerült sikerült múlt vasárnap a futás.

Délelőtt templomban voltunk. Néztem ki az ablakon és igen, nem a prédikációra figyeltem, hanem az időjárást figyeltem. Akkor váltott a havazás esőbe és az járt az eszembe, hogy a ma sem lesz havas futás, sőt ha így folytatódik, még futás sem.

Egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy az atya azt kérdez, ki szeret futni, ki szokott futóversenyekre járni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány….. Vajon ki ő?  :)

Persze, hogy én. Csuda jó futólábaim vannak, igaz? Azóta sem sokat változott.... és a cipő is megvan még.

Egy éves voltam,amikor kiderült, hogy van egy kis gond van a szívemmel. Az akkori irányelvek szerint, remélem azóta már ezek megváltoztak, el voltam tiltva az erősebb mozgástól