A csípőmbe gyárilag  beépített kilométer-számlálom egyértelműen jelzi, hogy az általános futócipőm megtelt az összegyűlt kilométerekkel.

Ebben semmi meglepetés nincs, az új cipővásárlását februárra tervezem. Nem szívesen kísértem a sorsot, inkább nem megyek aszfaltra, csak terepre, mert a terepcipőm (Salomon Speedcross 3) tökéletes.

Ezzel csak az a probléma, hogy hétközben este tudok csak futni menni, akkor sötét van, csak a kivilágított aszfaltos utcákon futok. Így aztán ezen a héten nem is terveztem futást, csak hétvégén.

És mégis mást hozott a jó sorsom.

Délután végre elkezdett esni a hó, sőt meg is maradt a talajon.

Hazafelé jövet a következő beszélgetést folytattam le magammal, remélem nem hangosan:

• De jó! Esik a hó. Végre! Menni kéne futni.
• Nem tudsz. Rossz a cipőd.

• Tudom. De imádok hóban futni, főleg a friss hóban. Imádom amikor ropog a lábam alatt, imádom a tompa hangokat és hó illatát. Mellesleg a hóban simán futhatok terepcipőben. Nem biztos, hogy megmarad hétvégéig.
• Igen. De....
• Mit de?
• Elfelejtetted, hogy ma este a gyerekekkel vagy? Azért nem mész body artra sem.
• Ja, tényleg. Akkor marad a séta a gyerekekkel.

Beléptem és azonnal kérdeztem a gyerekeket, ki jön velem sétálni. Mindkettő. Gyors átöltözés és irány ki.

Kalandoztunk egyet a sötét erdőben, hóesésben. Körbesétáltunk az erdőben, hógolyóztunk, csúszkáltunk. Jól el is fáradtak. Beszélgettünk, mondtam nekik, hogy milyen jó dolog és én mennyire szeretek hóban futni. Erre ők:

• De Anya, akkor miért nem jössz el futni?
• Hogyan jöjjek el, amikor veletek leszek este?
• Futsz egy gyors kört, addig mi megfürdünk és mire kell, pont hazaérsz.

Hazaértünk. Én villámgyorsan átöltöztem, addig ők még bónusz hógolyóztak, aztán a fürdőszoba ablakból integettek nekem.

Így aztán futottam hóban, erdőben, este egy rövidke 3 kilométer. De felért a duplájával. Most pedig itt szuszog mellettem a két kisember, akik elküldtek ma futni.